Hazafelé!

Drága Barátom!

Ma megint jóval a nap előtt ébredtünk, keltünk útnak. A reggeli kávé után az autó körbejárása, minden rendben van-e. Ponyva egyben, kerekek defektmentesek…stb. Tulajdonképpen ez  a minden reggeli illetve elindulás előtti rutin.  Ugyan is tudod, van mikor a 9 órás pihenőnk este 11 órakor jár le és akkor kell elindulni.

Mindkettőnket utolért a karácsonyi hangulat is.  Nem csoda, hisz a rádióban egyfolytában karácsonyi „csingi-lingi” dalok szólnak. Ebben az évben az utolsó fuvarunkkal gurulunk Linz felé, lepakolunk, irány a telephely és MEGYÜNK HAZA.

Ma kellett volna a világvégének lennie, úgy látom érdeklődés hiányára való tekintettel elmarad. Hála Istennek.  Igaz, ha jobban belegondolok, mégis csak van világ vége. Amennyiben a saját életünkre gondolok, hinnem kell, világ vége van. A rossz, szűkös világunk vége. Tegnap megkaptam életem első „kamionos fizetését”.  Néztem a banki értesítőt, jól esett újra és újra ránézni.  Igaz megdolgoztam-tunk érte. Novemberben több mint 16.000 km-t mentünk,  pusztán 4 alkalommal aludtam a saját ágyamban. Számtalanszor vezettük át az éjszakát teljes egészében, vagy nyílt a szemünk hajnal 2-3 órakor. Gyakorta ettünk menet közben. Hol én etettem a párom, hol Ő engem, mert annyi időnk sem volt, hogy megálljunk enni. Nos, mielőtt panasznak vennéd, nem, nem így van. Pusztán ez az ára.  Tudod, ha  ezt kell tennem, azért, hogy a rendbe tegyük az életünk anyagi oldalát, vagy ez az ára annak, hogy a gyerekeimet segíthessem, akkor ezt teszem, tesszük.  A  párommal együtt dolgozva nehéz is könnyebb, nem vagyok- vagyunk egyedül. Csak a gyerekek, Ők nagyon hiányoznak.  Amióta a gyerekeim megszülettek mindig, de szó szerint mindig velük voltam.  Alig volt olyan alkalom, mikor a jó éjt puszi, ölelés elmaradt volna.  Ezt nehéz megszokni. 

Egy új világ kezdődött. Egy jobb, kiegyensúlyozottabb világ.  Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, az elmúlt másfél majdnem két hónapban rendkívül jól helytállnak otthon. Kézben tartják a dolgokat, a lakást….stb.  Felnőttek a feladathoz.  Na jó, a modern technika azért nagyban megkönnyíti az életünk. A neten szinte naponta tudunk „beszélni”, bármi gond, kérdés, tanácstalanság adódik, meg tudjuk oldani.  

Most látom beérni azt amilyen elveket követtünk, alkalmaztunk az apjukkal nevelésüket illetően. Néha „gonosz szülőnek” éreztem magam, mikor nem ugráltam Őket körbe minden alkalommal. Vagy kiabáltam velük, mert nem azt csinálták amire megkértem Őket.  Sokszor kételkedtem magamban: jó anyjuk vagyok-e?  A lányom egy alkalommal a szememre vetette: „Persze a barátaimnak nem kell otthon elmosogatni, meg a szendvicsüket megcsinálják nekik.”  Igen, voltak kicsi koruk óta nekik otthoni feladataik, amit nem csináltam meg helyettük. Viszont most nem okoz gondot nekik a főzés, a takarítás, az ügyintézés, egy leszakadt gomb. A szemem könnybe lábad, mikor arra gondolok, várnak haza.  Azt a rövid időt amit mostanság otthon töltünk intenzíven velünk töltik el.

Itt ülök a kamion jobb 1-ében, szakadó hóban gurulunk Passau - Suben -Linz felé, kinézek az autó ablakán, pusztán a mellettünk elsuhanó autók, és a távolban lévő városok fényei látszanak. Olyan mintha egy mély kék szinte fekete bársony takaró lenne teleszórva  arany és ezüst gömbökkel.   Boldog vagyok, nemsokára hazaérünk…..  Együtt a kis családom. Meleg ház, fenyőillat, finom ételek, forralt bor, boldog, mosolygós arcok…..

Drága Barátom!

A „kis listámon” kipipálhatom a belga földet is. Belgiumba kellett vinni három „aprócsaka” vastekercset, meg 4 raklap „szójavalamit” egy sütigyárba.  Az első lerakó volt a sütigyár.  Bementünk jelentkezni, a hölgy végtelenül kedves volt. Mióta járok kelek a nagyvilágban ennyire  szívélyes és kedves emberrel még nem találkoztam.  Még sütit is kaptunk.  Azt gondolnám, egy autó = egy doboz ajándék süti, de nem, itt a párom is választhatott egy dobozzal és én is. Ráadásul még finom is.   A második lerakónk Kallóban, a kikötőben volt. Ott is hasonló jó kedélyű emberekkel találkoztunk. Az első férfi akivel összeakadtunk egy idősebb targoncás volt. Látta a bizonytalanságot az arcunkon, és rögtön odafordult hozzánk, s még mielőtt bármit is kérdeztünk volna, már mondta, hova kell menni bejelentkezni, aztán hova kell beállni a rakodáshoz, mindezt mosolyogva.  Az irodában a hölgyben sem kellett csalódni.  Nagyon hamar végeztünk mind két helyen, ami  szokatlan. Általában elég sokat kell várni mire le-fel raknak bennünket.

Egy hét múlva újra Belgiumba vezetett az utunk, egyenesen a fővárosba, Brüsszelbe. Ó, nem ám a külvárosba, hanem egyenesen a szívébe. Kamionnal!!! Mit ne mondjak, felettébb érdekes volt bearaszolni. Egy építkezésre kellett üveget vinnünk. A sokadik üvegtorony készül Brüsszel közepén.  Az Eu parlament mellett emelkedik lassan-lassan ki a földből. Eddig csak képeken, TV-ben láttam a híres „Y” épületet, most meg itt ücsörgök közvetlenül mellette.

A páromtól kicsi időre felmentést kaptam a munkavégzés alól. Így eltudtam menni az építkezéssel szemben lévő emlékparkba. Igaz szaladtam odáig.  Nagyon szép látvány most is, de úgy vélem, nyárom még szebb.  Gyorsan „átfutottam” a téren, készítettem pár képet, aztán vissza az autóhoz, nem szerettem volna, ha rám kell várni. Kár volt.

Olyan lassan szedték le az üvegtáblákat, hogy kényelmesen, alaposabban kiélvezhettem volna Brüsszel parkját, belvárosát.

Jöttek, mentek az emberek az autók, s mégis olyan békesség van.  Ott nem dudáltak, rohantak, villogtak, pedig a körforgalom közepén ácsorogtunk, kb. fél órát, aztán még a forgalmat is meg kellett állítani, hogy az építkezés területére be tudjunk tolatni. Sokáig csak néztem  a forgalmat, a járókelőket. Itt nem éreztem azt az ideges nyüzsgést mint Pesten, vagy Olaszban. Érdekes volt látni, amilyen színű ember létezik a földön, az mind megfordult itt. Rakodás után várt ránk még egy érdekes feladat, ki is kellett menni a belvárosból, ami megint csak érdekes mutatványnak bizonyult.  Szépen haladtunk, vagy éppen araszoltunk a forgalomban.

Jó volt ott lenni. A táj nem volt különösebben szép, vagy különleges, sőt a Németekhez vagy az Osztrákokhoz viszonyítva picit rendezetlenebb, szemetesebb, az utak rosszabbak voltak. Ennek ellenére az a békés, kedves hangulat miatt végtelenül pozitívak a benyomásaim. Tudom-tudom csak másfél napot töltöttünk Belgiumban, nem lehet általánosítani itt sem, nem is szeretnék. Mégis élveztem azt a derűt, kedvességet, amivel ott találkoztam. 

Felírom a „bakancslistámra”, ide még pusztán szórakozásból, turistaként vissza kell jönni…..

Árnyoldalak

Drága Barátom!

Már egy hónapja, hogy 10 keréken gurulok a nagyvilágban ide-oda. Látok sok szép tájat, most már havas fenyves erdőket, melyek szürkületkor kékes fényükben ragyognak. Lélegzetelállító látvány. Még mindig lenyűgöznek a hegyek. Egyszerűen nem tudok betelni velük, mint ahogyan a szikla tetejére épített várakkal, kastélyokkal sem.  Egy hónap alatt több mint 16.000 km-t tettünk meg. Volt benne sok éjszakai vezetés is. (Azt nem annyira szeretem.)

Mindig mondtam a gyerekeimnek, főleg a fiamnak, nehéz kenyér ez. Valóban az.  Tisztelem a többségét azon embereknek, akik ezt magas szinten tudják művelni. Nekem még bőven mit tanulnom. Nem csak az autó kezelésében, de a közlekedésben is.

 Furcsa, valahol kegyetlen ez a világ. Meg kell, mondjam, nem mindig vagyok büszke arra, hogy kamionsofőr vagyok. Sőt ami még fájóbb arra sem vagyok mostanában mindig büszke, hogy Magyar vagyok, pedig szeretek az lenni. Te is tudod milyen szép a zenénk, a népzenénk. Milyen gyönyörű a táncunk. Mennyi érzés, vágy, öröm van benne.

Sok mindent nem értek. Pl. azt nem értem, hogy miért kell elhanyagoltnak, büdösnek, csapzottnak lenni, azért mert a kamionsofőr „átmeneti szállása” az autója. 
A minap megálltunk egy benzinkútnál, lejárt a munkaidőnk. A párommal megbeszéltük szétakasztjuk az autót és elmegyünk az autópálya másik oldalán lévő boltba bevásárolni. Közelgett a hétvége, kenyerünk, tejünk sem volt már. Oda jött hozzánk egy kolléga, és megkért, vigyük magunkkal. Miért is ne? Boldoguljon Ő is!  Abban a pillanatban megbántuk, mihelyt bezáródott az autó ajtaja. Olyan penetráns bűz áradt róla, majd megfulladtam.  Persze elmondta már két vagy három napja várja a váltást, de majd csak reggelre érnek ide.  A boltban számolgatta az euróját, az első, amit berakott a kosárba egy karton sör volt. Amint visszaértünk a bevásárlásból gyors búcsút vettünk egymástól, az autót kiszellőztettük, mi rendbe szedtük magunkat, és lefeküdtünk aludni. Aludtunk volna, ha a mellettünk lévő kollégák a váltás örömét ne ünnepelték volna olyan viharosan. Eleinte csak a jókedvű hangos röhögések voltak, aztán szóváltás, aztán már némi verekedés is. Mind amellett mérhetetlen disznóólat csináltak a kamionok mellett.

Reggel mi nagyon korán keltünk, indultunk tovább. Ott hagytuk az esti bulizós-balhézós társaságot, s csak remélni tudtam, nem hagyták a disznóólat a benzinúton.  Az a szomorú ez nem egyedi eset.

Nagyon sok kamionsofőr iszik. Alig teszi le a kormányt a kezéből, a kézifék szisszenésével egy időben a dobozos sör is szisszen. Persze mindenki maga tudja a magáét, ezzel csak az a gond, hogy nem azt mondják Mámoros Jakab Kázmér  iszik, hanem azt, hogy a kamionsofőrök isznak, elhanyagoltak, koszosak… stb.

Továbbá azt sem értem. Pl. megyek 88 km/h sebességgel. Utolérek egy „kollégát” aki nem megy csak 82-vel. Mivel nekem sietős, időre kell érnem, nem érek rá piszmogni, meg szeretném előzni, kiteszem az irányjelzőt, előzésbe kezdek. Nos, akkor eszébe jut, hogy Ő is siet egy kicsit jobban. Az istennek sem veszi le a lábát a gázról.  Mivel esetleg én könnyebb vagyok emelkedőre is tudok menni, Ő meg 24 t-val nem bír haladni, na, akkor talán meg tudom előzni.  De jártam már úgy is, hogy mentem pl. 87-el, jött a kolléga megelőzött. Gondoltam menjen, ha mennie kell. Igen ám, de amit elém került visszalassult 84-re. De akkor mi az ördögnek előzött meg? Még a nagy kedvenceim az előzni tilos szakaszok. Németországban, Belgiumban, Hollandiában rengeteg van ilyen.  Előzni tilosban szigorúan 80 km/h órás sebességgel hald 1-2 emberke, holott lehetne 90 km/h-val.  Amint vége az előzni tilos szakasznak, rögtön rálép a gázra,  belendül, megy, mint a golyó. De nem értem, előzni tilos szakaszban miért nem megy? A páromat is próbáltam erről kérdezni erre csak annyit mondott: „Azért mert bolond”.

Továbbá azt sem értem, hogy a kamion sofőrök egy része miért hazudik. Ismerek pár emberkét, akinek még azt sem hiszem, el, amit kérdez, nem hogy azt, amit állít.  Én még azért erősen laikusnak, kezdőnek számítok ebben a foglalkozásban, de vannak, azért olyan dolgok melyeket pusztán józan paraszt ész szerint összetudok rakni.  Szinte teljes meséket, komplett történeteket találnak ki.  Nem értem miért? Vagyis, ha jobban belegondolok van rá tippem. Itt is az a baj, nem azt mondják Mondvacsinált Gedeon hazudós, hanem azt, a kamionsofőrök hazudósak.

A korábbi kirándulásaim alkalmával sikerült Dániába is eljutni. Végtelenül kedves kis országnak tűnt nekem, mint átutazónak.  Hazafelé Cseh országon keresztül jöttünk. A párom akkori autójában volt CB rádió is. Néha belehallgattunk, hátha mondanak a kollégák hasznos útinformációkat.  Haszna nem volt az információnak, amit akkor hallottunk, de érdekesnek érdekes volt. Két ember az előző esti eseményeket tárgyalta. Nem elég, hogy összeverekedtek valamin, de az egyik emberke, hulla részegen, anyaszült meztelenül rohangált a parkolóban. Igaz azt is elmondta: „hát hülye voltam, az tény. Nem is akartam én megütni sem, de hát kicsit többet ittam… Másnap hallottam, azt is, hogy egy szál f…ban szaladgáltam.”

Ebben az esetben sem azt mondják, hogy Pucér Jenő  bunkó állat módjára viselkedett, hanem azt, hogy a magyar kamionsofőrök.

Azt a kamionsofőrt sem nevesítik, aki Angliában forgalommal szemben ment az autópályán, hanem azt „Egy magyar kamionsofőr”. 

Azt nem tudom, mikor fogják kivetni maguk közül ezeket az embereket azok, akik intelligens, kulturált módon teszik a dolgukat, mert vannak ilyenek jó néhányan.

Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, de ezek az esetek nem egyediek. Sajnos elég gyakran  találkozni  ilyenekkel, vagy ehhez hasonlókkal.

………..

Mérgelődő Úri ember

„Drága Barátom!”

Eddigi rövid pályafutásom alatt sokadjára mentünk bele az éjszakai vezetésbe. Vak sötétben, szinte tejföl ködben haladtunk. Igyekeztem óvatosan menni, mivel alig láttam az útkanyarulatokat, ugyanakkor tempósan kellett haladni, mert a vasdaraboknak, amiket „hurcibálunk” egyik helyről a másikra, le kell időben érni. Olyan sebességgel haladtam, hogy az előttem lévő autó piros lámpáit még lássam az adott támpontot, hogy merre is vezet az út. Egyik másik viaduktnál a szakadéktól a szalagkorlát választott el. Teherautóval nem szívesen néztem volna meg a völgy alját.  Alapjában véve már elég jól megtanultam az úttartás, már nem félek, ha el van húzva és le van szűkítve a sáv. Igaz szűkített sávoknál a mellettem türelmetlenül bujkáló „kisautók” még zavarnak.  Innen „fentről” hihetetlen mennyire türelmetlenek, s nincsenek tekintettel a méreteimre. Végül is honnan tudnák, hogy 24 t van a platón, s nem kellene vele  megbilleni, mert agyon nyomja.

A minap elterveztük,  bevásárolunk, már csak azt kellett kitalálni, hogy hol. Elég sok Aldi, Penny, Lidl, áruház van a városok szélében. Alig kell kihajtani az autópályáról.  Pusztán az a probléma kamionnal nem lehet megállni a parkolójukban. Egyik másik helyen még el is férnénk, csak ki van tiltva.  Végül is találtunk útközben egy üzletet ahonnan nem volt  kitiltva a kamion.  Meg is álltunk.  Bevásároltunk. Mire visszamentünk az autóhoz, egy idősebb „úriember” okvetetlenkedett, hogy nem fér el az autónktól, és menjünk onnan, mert hívja a rendőrséget.  (Zárójelben jegyzem csak meg, én pl. elfértem volna a kamion mellett.) A párom, mosolyogva elmondta, hogy el lehetett férni, és hívja nyugodtan a rendőrséget, de most  tolasson kicsit hátra mert nem tudunk kifordulni és elmenni.  Az idős úr, levörösödött, mérgesen visszaült az autójába és hátra tolatott. Mondogatta még a magáét, de azt mi már nem értettük, hallottuk…..

Ennek az embernek valószínű még sosem jutott eszébe, mint ahogyan nagyon sok más embernek sem, ha nem lennének a kamionosok (akikbe belerúghat a diszpécser, a felrakón, a lerakón a nagyon művelt raktáros, a parkolóban az ügyetlen vásárló…stb,)  ha nem lennének a kamionsofőrök, akkor ő  nem tudna vásárolni, nem tudna csilli-villi autójában ülve mérgelődni, de még felöltözni sem tudna. Ezek az emberek viszik el neki is azt, amire szüksége van. Ezek az emberek viszik el a vasgyárból az autógyárba a vasat, amiből neki autója lesz. Ezek az emberek viszik el az autóját az üzletekbe ahol megveheti. Ezek az emberek viszik el az üzemanyagot a benzinkutakhoz…… meg még sorolhatnám végtelenségig…..Nem beszélve arról, most már tapasztalatból mondom, nem egyszerű ezt a foglalkozást művelni….

Kamionos feleség

20 éve vagyok kamionos feleség. Sofőrhöz mentem feleségül, igaz akkor még nem tudtam, de így van. A páromnak mindegy mit vezet, csak minél nagyobb legyen és minél több kereke. Amíg a gyerekek kicsit voltak addig, ahogy nőttek a csemeték, úgy nőtt az autó is. Igaz éveken keresztül csak belföldön fuvarozott.  Gyakran előfordult, mikor még a gyerekeink kicsit voltak, nyáron összepakoltuk a családot, beültünk az autóba és mentünk országot látni. Emlékszem -  Petya fiam mesélte az oviban, hogy merre járt, erre az egyik kis óvodás társa hazaduósnak titulálta, mert Ő nem tudta elképzelni, hogy egy nap alatt el lehet jutni az ország egyik feléből a másikba és vissza. :D

Kamionos feleség vagyok, talán ezért is tiszteltem azon emberek többségét, akik ezt a foglalkozást választják. Azt azért megjegyezném, van bennem némi döbbenet, és megrökönyödés is… erről majd később.  Napokat, heteket egyedül lenni egy mozgó dobozban, nem egyszerű, sosem találtam olyan könnyűnek. Amióta belekóstoltam ebbe a világba, s nem csak puszta szemlélőként, turistaként látom ezt a világot, még inkább megerősödik bennem ez az érzés. Valóban nem könnyű egy 20 t-s vasdarabot az úton tartani, ráadásul rendszerint 24 tonnát rá is pakolnak, úgy-hogy 44 t-t kell mozgatni. Amilyen autóval mi járunk az egy jó autó. Fiatal is, korszerű is. Fel van szerelve mindenféle vezetést könnyítő dolgokkal.  Tempomat, intarder, visszagurulást gátló… stb (Fiúk ne mosolyogjatok, tudom mik ezek, és mire valók, nem biztos, hogy el tudom magyarázni a működési elvét, de használni tudom).

Szokták mondani, a férfi csak egyféle dologra képes figyelni. Nos, el kell, mondjam, ez a hivatásos sofőrökre egyáltalán nem igaz. Akinek van, jogosítványa azt tudja, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni, s már szinte rutinból tesszük ezeket a mozdulatokat, olyan mintha így születtünk volna. Mikor elkezdtem teherautót vezetni tanulni, már 20 éve volt úrvezetői jogosítványom, s vezetem is elég sokat. Mégsem volt olyan egyszerű meg tanulni teherautót vezetni. Szokták mondani egy kamion egy kicsit hosszabb, egy kicsit nehezebb, egy kicsit szélesebb, és egy kicsit magasabb, mint egy kis autó. No, ezek a méretbeli különbségek adják a nehézségét is. Mert hát, egyáltalán nem úgy fordul, nem is fér be mindenhová, s nem is gyorsul és lassul úgy, mint egy személyautó, pláne jó néhány tonnával megpakolva. 

Sokszor hallom, hogy a kamionosok csak mennek, „száguldoznak”, nem törődnek a személyautókkal. Nos, nem tudom, a fentiekbe belegondolt-e már valamelyik személyautós! Pl. Egy kamion elé nem vágok be fél méterrel, mert esetlegesen nem tud fékezni és összenyom. Vagy nem satu fékezek egy kamion előtt, mert ugyancsak nem tud olyan hirtelen megállni, mint egy kisautó. Vagy egy lejtős útkereszteződésben pláne télen nem feltétlen kellene kimenni elé.

              Lehet, megköveznek érte, de nekem meggyőződésem, a kamionos balesetek 80 %-át a személyautósok okozzák, a figyelmetlenségükkel. Véleményem szerint azért is hallunk több kamionos balesetről, mert „látványos”, arányaiban pedig nincs több mint a személyautós.  Félre értés ne essék, nem akarom a kamionsofőröket szentté avatni, közel sem. (Egyszer fogok azokról a dolgokról is írni, ami ebben a „társadalomban” visszataszítónak találok.)  …….

Villorba - Brenner

Ezeregyszáz km várt ránk Villorba és Bad Oeynhasen között. Majdcsak 24 tonnányi papírtekercsekkel elindultunk. Olaszban a városok között még a párom vezetett. Nekem a szűk, sikátoros településeken, olasz közlekedési viszonyok között még nincs tapasztalatom. Kell még a gyakorlat. Annál is inkább mert az olaszok kicsit „bolondok”. Ott alapban arra kell készülni, hogy elsőbbséget nem adnak. Bujkálnak, dudálnak, rohannak. Ha lehet még fokozottabban kell figyelni.  Az autópályán már az enyém volt a kormány. Levezettem a saját időm, át a Brenneren. Mit ne mondjak, kicsit lefáradtam mire a szakadékokkal teli, völgyeket átívelő hidakon átmentem. A Brennerről lefelé  szigorúan 40 km/h órás sebességgel lehet csak leereszkedni. Nem csak nekem, hanem a kis autósoknak is. A rendőrök jöttek – mentek az útszakaszon. Szívélyesen meginvitálták a gyorsabban haladókat. Nem is csodálkozom ezen. Nagyon meredek az út, s a szakadéktól csupán egy szalagkorlát, és a zajvédő fal választ el. 

                A hétvége már Németországban ért. Csak 24 órás pihenőt kellett kivennünk, így szombaton is utaztunk. Délután 4- fé 5 haladtunk. Egy viszonylag tisztességes helyen álltunk meg egy benzinkútnál. Vasárnap reggeli után elmentünk sétálni. A szántóföldek gyönyörűen megművelve amerre csak a szem ellát. A szántó szélében erdő.  Távolról nem látszott a dróttal körbekerített „kertecske”, Egy kunyhó volt a közepén, körülötte őzgidák legelésztek. Kisebbek, nagyobbak, de látszott rajtuk mind fiatalok. Érdekes látvány volt, az út (ami aszfaltos) egyik oldalon hatalmas területen valamilyen haszonnövény (mi répára gyanakszunk), a másik oldalon az őzikés kert, mögötte meg az erdő. Miután garázdálkodtunk a veteményes szélében (kiszedtünk egy pár tövet, megetettük az őzikékkel) tovább sétálva egy kis településre értünk. Szép rendezett. Egy-egy kutyáját sétáltató lakó, mosolyogva köszönt ránk.

Az autóhoz visszafelé sétálva hallgattunk  a végtelen csendet, az autópálya zaját szinte teljesen felfogta az fasor. Eső áztatta avarillat járta be a levegőt. Már a hegyekben hűvös, nyirkos az idő, mégis olyan jól esett sétálni, a  csendben és nyugalomban…….

Keletiboszy új seprűje

Megkezdtem az új munkám. Elég érdekes érzésekkel ültem fel a vonatra 2012. október 28-án. Először Zalaegerszegre kellett mennem. Hétfőn fél 8-kor volt jelenésem. Két nap fejtágítás. Mindenféle céges tudnivalókat okítottak velünk. Kedden mindezekből vizsgázni is kellett…. Alapvetően nem volt nehéz, ha egy kicsit is odafigyelt az ember, teljesen hibátlanul meg lehetett oldani a feladatokat. Ezért sem értem, hogy elvileg tapasztalt sofőröknek miért adta fel a leckét a menetlevél kitöltés, még akkor is, ha nem ehhez szoktak. No mindegy is. Először úgy volt, hogy még szerdán is maradok Egerszegen. (Igaz nem nagyon örültem a hírnek, mivel a párom Lambach (telephely) környékén volt.) Aztán mégis szólak, hogy kedden az esti járattal én is megyek ki a lambachi telephelyre. 

Minden belépő papírom megvan, a kezdő úti okmány csomagom, tankoló kártyám, bélyegzőm is megkaptam. Sőt még arcképes belépőkártyát is kaptam.

Du. 4 órakor a bejárat elé állt a kisbusz. Bepakoltuk a csomagjainkat, én kibéreltem a sofőr mellett lévő első ülést, a többi fiú hátra és elindultunk. Egész úton beszélgettünk a sofőrrel. Volt szó a méhektől kezdve a világ megváltásig. Élmény volt beszélgetni.

Mint tapasztalt sofőr (10 évig kamiont is vezetett), ellátott - fogalmazzunk így - jó tanácsokkal.  Azért is volt jó hallgatni, mert a saját elképzeléseimben is megerősített. Pl. továbbra se szokjak le az olvasásról, kerüljem azokat a sofőröket, akik csak a kamionozásról – le-felrakársól tudnak beszélni. Végül azt mondta: „Ez a munka, ha jól csinálod egy életre szóló élmény lehet számodra. Szerezzetek be biciklit, vagy nagy kerekű rollert, amikor megálltok hétvégén menjetek be a közeli városokba.  Nézzetek, lássatok.” Jól estek a szavai, mert ezek is egybecsengtek a mi terveinkkel.

Este 9 óra után értünk Lambachba. A párom már várt. A kisautóból átpakoltunk a nagy autóba. Amennyire lehetett elrakosgattuk a cuccaimat. A sofőrkártyám beraktuk a tachográfba és még aznap éjszaka elindultunk Olaszországba. Reggel 8-9 között meg kellett érkeznünk Trevisio mellé. Rögtön bele a mély vízbe  Ausztriában éjszaka már röpködtek a mínuszok. Sötét is volt, éjszaka is volt, s nem beszélve arról, hogy kedd reggel kb. 5 óra óta ébren voltam. Én kezdtem az „etapot”. Majdnem négy óra vezetés után átadtam a páromnak a kormányt. Ő ment le a lerakóig. Ott elég sokat kellett várnunk, mire leszedték az autóról a tejet.

Három és fél órát  kellett várni míg leszedték az árút. Üresen elindítottak bennünket Velence felé. De még a feladatott nem tudtuk. Aztán tovább irányítottak Villorba felé. Feladatot még mindig nem tudtunk. Ez azért is volt kicsit izgalmas, mert  szerda délután 4-től tilalom volt Olaszban.  Minden esetre nagy nehezen csak sikerült megkapni a felrakót, meg is érkeztünk. Már nem rakták fel a papírtekercseket, amit szállítanunk kell….

Szépen leparkoltunk, megfürödtünk, amit még az éjjel nem tudtunk elpakolni cuccokat az elraktuk, még ettünk egy keveset, s lefeküdtünk aludni. Az idő is eltelt mert este 8-ra járt az idő…. Olyan szinten fáradtam el, hogy potyogtak a könnyeim….

Mint akit fejbe vertek úgy elaludtam.  Perceken belül – se kép-se hang.

Másnap november 1. minden hol ünnep,  nem mehettünk sehova…….

Változás

Nemrégiben az egyik kedves - fogalmazzunk így - barátom elkezdett kérdezősködni miért is tanultam meg kamiont vezetni.( http://funyiro.hu/talentum-blogok/friss/1600-keletiboszy-seprt-valt). Az azonban nem gondoltam, hogy ennyire hirtelen, rövid időn belül veszem hasznát az "új" képesítésemnek.

Most munkát, munkahelyet váltok. Elmegyek a férjem mellé kamiont vezetni. Az elkövetkezendő időkben együtt megyünk időről, időre világgá.  Azt hiszem fenekestől felfordul az életem. Homlok egyenest mást fogok csinálni mint eddig.
Nyilvánvaló azzal jár, itt kell hagynom azt a munkát amit szeretek. Elég komoly ok miatt hoztam meg  a döntésem.  Ezt most nem részletezem. Örülök, hogy a gondjainkra van megoldás, képes vagyok tenni valamit amitől jobbá válik az életünk. Mégis keserédes öröm van bennem.
Nem pusztán egy munkahelyet hagyok ott, hanem egy olyan közösséget ahol jól érzi magát az ember. Ahol együtt gondolkodás van, ahol egymásra odafigyelés van.  Teljesen ismeretlenül, mindenféle protekció nélkül kerültem ebbe a kis szolgálatba, illetve akkor még semmi sem volt, csak elkezdtük a szakmai programot, mindenféle szabályzatot megírni.... a működési engedélyhez összerakni az anyagot.... kb másfél hónapig dolgoztam úgy, hogy azt sem tudtam, lesz-e munkahelyem vagy sem. S lett. Azóta a kolléganőmmel közösen felépítettük, irányítottuk, működtettük a szolgálatot. Gondoztuk az idős embereket. Gyakran együtt nevettünk a mókás történeteken, s olykor-olykor együtt sirattuk meg az eltávozott gondozottat.
Azt nem mondom, hogy soha nem voltam fáradt,vagy nem éreztetem, azt, hogy most már muszáj szabira mennem, mert pihennem kell. DE egyetlen egyszer nem mentem be gyomorremegéssel, undorral. Elmondhatom minden nap örömmel mentem be dolgozni. Életemben ez volt eddig a legjobb munkahelyem. Itt éreztem azt: emberileg, szakmailag jó helyen vagyok. Az amit csinálok az jó, sikeres vagyok benne.
Lehet mondani: "Túlmisztifikálom", de nem így van. Amit most otthagyok az valóban egy nagyon jó közösség, ahol nincs fúrás, faragás. Nincs szakmai féltékenység, irigység. Van munka, nagyon sok, és néha nagyon kemény, lelkileg nagyon. Mégis egy olyan tiszta, őszinte közösség ez, ahol érdemes - érdemes volt dolgozni. Itt barátokat talál az ember, igazi barátokat. Sokat tanultam, fejlődtem az itt eltöltött időben. Az idős emberekkel való foglalkozás amennyire nehéz, és szép, annyira tanulságos is, ha ez ember lelke, agya nyitott.....

Az élet kereke forog, minden változik. Változik az élet, az enyém is. Hiszem, tudom a döntésem jó, és ezt kell tennem!

Bízom abban, hogy ez a pici kis szolgálat túlél minden megszorítást, az itt dolgozóknak megmarad a munkájuk, az ellátottaink itt továbbra is biztonságban, jó kezekben lehetnek...... Távolról is velük leszek... egy jó darabig biztosan. Egy jó darabig a lelkem egy része még itt lesz velük.... Lajos bácsival, Lenke nénivel, Julika nénivel....no meg a lányokkal, fiúkkal.....

"Apám hitte..."

 Apám hitte...... Apám nem tudom mit hisz, vagy mit hitt. Ez a dal viszont gyönyörű, s még mindig könnyeket csal a szemembe. Hallgatom, fáj a lelkem. Nekem nem ez adatott meg. DE talán a gyerekeim, talán Ők így látják az apjukat.

http://www.youtube.com/watch?v=rkKS2x6F8CI&feature=player_detailpage

Vágy...

- Engem senki sem szeretett, pedig úgy szerettem volna. Úgy vártam, vágytam volna rá!
  Éva kedves szeret engem? - Öreg, fájdalommal telt szemeit emeli rám. -

Könnyel telik meg a szemem, s úgy válaszolok: - Igen Lajos bácsi, én igen.

- Érzem is, valahogy ezt érzem....

Álmodunk párokról?

Hetek óta Szinetár - Bereczki "álompár" válásával van tele az újságárus, a net. Bevallom sem meg nem lepett, se nem örülök neki. Számomra teljességgel közömbös. Mégis elgondolkodtató a "Válik az álompár" kifejezés. Mitől lesz valaki álompár? Két fiatal összeházasodik, uram bocsá ismertek is, sőt az egyik jobban mint a másik attól miért álompár? Azért mert gazdagok, dekoratívak, ismertek, szakmájukban sikeresek? És? Mint látszik magánéletükben sikertelenek.
Nos vegyünk csak két földi halandót, két "szürke egeret". Egymásba szeretnek, összeházasodnak, gyerekeik  születnek, dolgoznak, munkájukban sikeresek...stb. mégsem mondja rájuk senki, hogy "álompár".
Minap hallottam, Cseke Péter és Sára Bernadett 30 éves házasok. Fél életet leéltek együtt, nem lehetett róluk olvasni botrányokat, sztárhíreket. Éltek, dolgoztak. Még sincs velük tele az újság, hogy "álompár". Sorolhatnám még Rudolf Pétert, vagy Gundel Takács Gábort, ha van is róluk elvétve egy-egy cikk még sincs heteken keresztül velük tele az újság. Vajon miért? Az nem érték, ha éveket leél két ember egymás mellet szó szerint jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben?

Azt gondlom, az "álompárság" évek múlva derül ki, hogy az volt-e! Mint ahogyan egy szülő évek múlva tudja meg, hogy milyen munkát végzett. Egy házasságban is csak évek múlva derül ki, hogy igazi volt-e, álompár volt e az a közösség amit kötöttek. Évek múlva derül csak ki, tudtak-e egy kapcsolatban megújulni, tudtak-e megbocsájtani, tudtak-e úgy szeretni, hogy közben nem elégtek, hanem "csak" parázslottak és forró maradt...... Igaz akkor már nem álom, hanem valóság.... legfeljebb mások számára álom....

Anyák napja!

21 éve igyekszem megfelelni az anyaszerepnek is. Gyakran kétségeim vannak, jól csinálom-e, megtanítom-e valami jóra a gyerekeimet, tudok-e nekik elég útravalót adni? Ezzel azt gondolom nem vagyok egyedül.

Tegnap este a fiam elment bulizni, már világos volt mikor hallottam nyílik az ajtó (nem néztem mennyi az idő, de még hajnal volt). Hazajött!  Visszaaludtam! Nem túl sok idő múlva megint megébredtem a konyhából „motoszkálást” hallatszott. Gondoltam „biztosan buli utáni farkas éhség gyötri, hűtőfosztás a korai program!” Pár perc múlva a Fiam meg jelent a hálószobámban egy tálcával, rajta a reggelimmel.  :D Ez volt a mai nap első meglepetése.

Később a Lányom jött egy papírlappal a kezében, szinte szó nélkül a kezembe adta. 

Ez van a lapon:

„Tőlem nem virágot fogsz kapni, inkább elírom miért is ünnepeljük az anyák napját. Szerintem nem azért kell ünnepelni ez a napot, mert a világra hoztál, legalábbis nem csak ezért. Ennek az ünnepnek véleményem szerint az a lényege, hogy hálásak legyünk azért, hogy mennyi mindent kaptunk tőletek. Felmerülhet a kérdés, hogy az apukákkal mi lesz? Erre az én válaszom, hogy ők tudják, csak mi nők vagyunk olyan bolondok, hogy minden évben emlékeztetni kell minket egy-egy jelen napon, hogy igen, fontosak vagyunk (lássuk be a Valentin nap is inkább a nőkről szól: D), és itt ezen a ponton idézlek téged: „Persze mert tőlem csak a rossz dolgokat örökölted!” és ha elmondom, hogy nem így van, akkor jön az a mondat, hogy „hát jó, csak néha tényleg az érzem,  hogy így gondoljátok”. Erre írnék neked egy listát „Amit tőled kaptam” címmel:

Amit tőled kaptam:

•  A türelmetlenségem DE! azt is, hogy az emberekhez viszont kifejezetten sok türelmem van.
•   A hírtelen haragomat DE! azt is, hogy hamar lenyugszom, és nem vagyok haragtartó.
•  Azt is tőled örököltem, hogy nem szeretek takarítani, és nem zaklat fel ha nincs patyolat tisztaság a házban DE! azt is, hogy szeretek főzni, sütni, és a férfiak szívéhez nem a tisztaság az út, hanem a teli has, és még egyik barátom se panaszkodott a szobámra, de a szülinapi tortáimat nem győzik dicsérni!
•  Nem örököltem kék szemeket sajnos, DE! tőled a barna szem legszebb árnyalatát kaptam.
•  Nem örököltem nagy melleket DE! olyan alakot örököltem ami mellett bűntudat nélkül ehetek.
•  És végül azt is tőled örököltem, hogy mindenre van egy DE! ez viszont az életben csak előre vihet, mert ugyanakkor azt is tőled örököltem, hogy bizonyos helyzetekben kompromisszum képes vagyok.A zárás pedig az, hogy minden embernek van hibája, és azt valahonnan kapnia kellett DE! én kaptam tőled annyi jót is mellé, hogy kellően kompenzálva legyen, és még így is imádni való maradjak. :D”

Most nevetek és közben a könnyeim potyognak. Kell ettől több??? Ma is kaptam „Torony órát, lánccal.”