Egy fajta vélemény

A minap a Facebook-on volt egy YuoTube-ra feltöltött felvétel. Az egyik kamion sofőr 37 percen keresztül filmezte a saját kollégája (egy cégnél dolgoznak) tolatását, ezt jól hallhatóan tudósította is. A kommentben – kb 12 percet néztem a felvételt, tovább nem voltam hajlandó, nem is bírtam  – több volt a b+, fa-m... stb. kötőszavak, mint az értelmes szóhasználat.

Több szempontból is mélységesen felháborított ez a film:

1.       Csak, hogy a legcsekélyebbel kezdjem, számomra irritáló az a beszéd stílus, amit  – nevezzük így – az operatőr megengedett magának. Az alapvető műveltségi szint hiányát kelti, jelzi.

2.       Véleményem szerint teljesen törvénytelen volt, amit művelt az operatőr. Kollégáját (milyen kolléga az ilyen?) személyiségi jogaiban megsértette  A főszereplő vélhetőleg nem járult hozzá a felvétel készítéséhez, nyilvános közzétételéhez, s mivel azonosítható volt az autó, és ennek okán a sofőr is, ezzel törvényt sértettek vele szemben. (Nem vagyok jogász, de szerintem megállja a helyét.)

3.       Tegyük félre a jogi hátteret. Gyanítom viszonylag kezdő volt a tolatást végző kamionsofőr, nem ment neki a tolatás. Ennek több oka is lehetett. Mondjuk fáradt volt, vagy gyakorlatlan, vagy éppen „rövidzárlatos, vagy mit tudom én. Amint láttam senkit sem veszélyeztetett.  A cégen belüli operatőr képes volt  37 percen keresztül ordenáré módon felvenni és közvetíteni, ahogy a kollégája kínlódik, aztán köznevetség tárgyává tenni, ahelyett, hogy segített volna neki. Lehet, hogy egyetlen egy segítő szó, vagy támpont elég lett volna a másiknak. Nem, a mi hős operatőrünk ezt szórakozva végignézte és még közkinccsé is teszi. Ezzel a tettével, lehet ugyan akaratlanul kirúgatta a saját kollégáját? Az operatőrünk el fogja majd tartani a másik sofőr családját, ha van neki?

4.       Mint tudni való én is kezdő kamionsofőr vagyok. Bevallom, nekem sem megy még a tolatás. A kanyarodás, autópályás, főútvonalas, városi közlekedés már – Olaszországban is - biztonsággal, az előre parkolás „fogjuk rá” szinten már megy, de a tolatás még nem igazán. Igaz én 4 kézben dolgozom, a párommal nem sürget az idő.  A párom szavaival élve: „Nem hajt a Tatár, (a Tatár nem, csak az Osztrák  J) van időnk, ha tökéletesen érzed az autót, rátérünk a tolatásra.” DE, ha végre itt lesz a csúszós, havas időjárás vége, és elkezdek majd „gyakorlatozni”, gyanítom, eleinte csak bénázni fogok. Jön majd egy lázas operatőr, felveszi a ténykedésem, kommentálja alpári módon, s pár nap múlva viszont látom magam a neten? Mindezt megteszi úgy, hogy fogalma sincs róla, hogy mi van mögöttem? Szóval, ha erre gondolok, kiráz a hideg.

5.       Felháborít azért is, mert itt volt egy - fogalmazzunk így – bajban lévő ember, mindezt látta, egy „embertársa”, s képes volt elnézni a kínlódását. Sőt mi több gúnyolódni rajta.  Eszébe sem jutott, hogy segítsen. Nem segített, hát nem szíve joga, de kigúnyolni? Milyen EMBER az ilyen? Milyen lehet a családjával, ha egyáltalán van neki? Milyen beteg, sérült lélekre vall ez?

Kíváncsi lennék, „nagybecsű” operatőrünk, hogyan kezdte ezt a foglalkozást! Neki az első pillanattól kezdve zsír, profi módon pikk-pakkra ment minden? Kötve hiszem! Őneki nem kellett megtanulnia azt, amit most csinál? Persze van, akinek jobb érzéke van a vezetéshez, mint a másiknak, van, aki könnyebben tanul. DE, MINDEN EMBERNEK, AKI EZT A FOGLALKOZÁST MŰVELI MEG KELLETT TANULNIA. Egy kamionsofőr sem úgy született, hogy tudott vezetni.  Mint, ahogyan az egyik hozzászóló mondta: „… a fülkébe belesavanyodott emberünk ezt már elfelejtette.”

Legvégül, egy ilyen ember, hogyan vár majd segítséget társaitól, ha bajba kerül?

Az egy kicsit megnyugtatott, hogy a filmecske alatt a hozzászólások negatívan ítélik az operatőr munkáját. Az viszont elgondolkodtatott, azok az emberek, akiknek valamiféle kötődésük nincs ehhez a munkához mennyire nem látnak bele. Volt olyan hozzászóló, aki azt nehezményezte, hogy miért kapott egyáltalán jogosítványt az ügyetlenkedő. Vagy miért nem vett még plusz órákat.

Nos, bennem még elég élénken él a hivatásos jogsi megszerzésének élménye, akár mentálisan, akár anyagilag.

Nézzük a számokat mennyibe került (és ebben nincs benne a „B”-s jogosítványom, mert az már 20 éve van):

PÁV II:                                 8.000,-  (2011-ben, most nem tudom mennyi)
Eü. alk. 2. kat:                       6.800,-
C kat.                                152.000,-
E kat.                                 120.000,-
GKI vizsg:                          120.000,-
Jogosítvány csere:                   4.000,-
Sofőrkártya                            7.800,-          

Összesen:                          418.600,- Ft

Ezzel az összeggel még ki is kell békülve legyek, mert az autós iskolától kaptam némi kedvezményt is, mert mindent egy helyen csináltam, + a fiam is oda járt a B-s jogosítványáért.  Ebben az összegben viszont még nincs benne, hogy a PÁV vizsgáért el kellett utaznom Debrecenből-Budapestre. Nincs benne az egy óra nyergessel való plusz óra (5000,- Ft/óra), amit Nyíregyházán tudtam csak venni, mert a környéken nem oktatnak nyerges vonatóval, csak pótkocsis teherautóval. Nincs benne a H.sámson-Debrecen közötti útiköltség, mivel Debrecenben dolgoztam, ellenkező esetben azzal is számolni kellett volna. Hallottam, sőt Debrecenben is láttam olyan autósiskolát akinél mindent összerázva több mint 600.000,- Ft-ból jött volna ki.

A tanfolyam arra elég volt, hogy megszerezzem a jogosítványom, alapokat kapja,  a vizsga követelményeknek megfeleljek. (Itt jegyezném meg, volt olyan férfi tanuló akinek nem sikerült minden elsőre. Összeakadtam olyan vizsgabiztossal, aki „bele volt betegedve” amiért a vizsgalapra az „M” betűt kellett beírni, annyira ellenzi a női sofőröket, teherautóban meg pláne. Akkor gondolni lehet, mindent nagyítóval nézett.) Szóval, aki túl könnyűnek tartja, csinálja végig aztán beszélhetünk, mennyire laza. A jogosítványom már meg volt, de attól én még közel sem tudtam teherautót vezetni, igen ahhoz gyakorlat kell, meg kell valahol tanulni.  Amennyiben van, az embernek még kb ennyi pénze az bekérezkedik egy vállalkozóhoz némi gyakorlatot szerezni, saját költségen. Vagy elmegy egy céghez dolgozni kezdőként. Ilyen esetben az a jellemző, beültetik a kezdőt egy gyakorlotthoz, kb 1-3 hónapig 4 kézben járnak, s az egyik sofőr, tanul a másik tanít. A tanuló lényegesen kevesebb pénzért, sőt valószínű minimálbérért dolgozik.  Itt az a kérdés merül fel mennyire lelkiismeretes a mentor, mennyire hagyja vezetni a tanulót, hogyan tudja átadni azt amit tudnia kell. A párom is tanított már kezdőt, aki elvileg nem volt már kezdő, mert  (bocsi) Waberer’s-nél volt pár hónapig  s az – elmondás szerint – akinél volt az nem hagyta vezetni, s magyarázni sem magyarázott. Gyakorlatilag a páromnál tanult meg tolatni, szűk helyen kanyarodni, vagy szűk fizetőkapun átmenni.  (Azóta is jó kapcsolatban vannak.)
Szó mi szó, gyakorlatot szerezni sem egyszerű és elég költséges is. Ezt pusztán azért szerettem volna leírni, mert sokkal összetettebb, mint amilyennek kívülről látszik.  Minden munka, szakma, hivatás, ha mögé nézünk, sokkal bonyolultabb mintsem az kívülről látszik.

Azt gondolom a baleseteket sem elsősorban a kezdők okozzák. Egy kezdő tudja, jó esetben ismeri a hiányosságait, ezért sokkal jobban figyel, kvázi a rutintalanságát a fokozott figyelmével kompenzálja.  Egy „vagány” gyakorlott kolléga, meg hajlamos rutinból vezetni, „ mindent tudok, zsír profi vagyok, bekötött szemmel is átmegyek a Brenneren havas úton, nem úgy mint ezek a kis kezdő mazsolák” hozzáállással a figyelme lankad, s már is kész a baj.

Megnyugtat viszont, vannak még nagyon sokan akik csendes, profik  akik minden nap alázattal ülnek a volán mögé mert ismerik: „Vigyázz az autódra, és Ő is vigyáz rád.”

A videó linkjét azért nem ollóztam be, mert nem szerettem volna még én is rátenni egy lapáttal a kolléga meglévő bajára. 

Romantika!?

Drága Barátom!

Azt kérdezed tőlem a jelenlegi munkámban, most, így együtt dolgozva a párommal van-e benne romantika!? Mit is lehet erre válaszolni?  Persze van, kell benne legyen. Másként igen nehéz lenne 2 m2-en élni, gyakorlatilag a nap 24 órájában.

A vonaton Zalaegerszeg felé úgy éreztem álmodom, s fel kell ébrednem. Nem mondom azt, gyönyörű, varázslatos, vagy éppen pokoli álom lett volna, csak valamiféle álom.  Nehéz volt ott hagyni a korábbi munkám, az öregeket, a kollégáim, hova tovább barátaim.  Meg kellett küzdeni azzal az érzéssel: ott hagytam valamit, amihez értettem, szerettem,  úgy éreztem sikeres vagyok benne, most itt vagyok valami előtt, amiről csak sejtéseim vannak. Nem értek hozzá, azt sem tudom, fogom-e szeretni.

Ha eszembe jut az első kamionban töltött nap, az a mérhetetlen fáradtság, még most is kiráz a hideg.  Ugye felkeltem kedd reggel 5-kor és le tudtam feküdni, aludni szerdán este 8-kor, addig folyamatosan ébren, közben több 100 km-t vezetni nedves tintás jogosítvánnyal olasz közlekedésben, elég volt. Amikor végre megálltunk pihenőre, én csak ültem a jobb 1-ben és potyogtak a könnyeim.  Akkor még 82 km/h-s sebességnél úgy éreztem nem tudom az úton tartani az autót. Most már azért megy. Itt nem igazán van idő bénázni. Össze kellett kapni magam, és menni, mint a „nagyok”. Nagyon sokszor fordult elő, annyira befeszültem, hogy a nyakam alig tudtam fordítani. A félelemtől, a stressztől, a megfelelni akarástól begörcsölt a csuklyás izom a hátamban, még akkor is, ha én magam is azt éreztem, napról-napra többet tudok, jobban megy.  Két hónap elteltével ezek a panaszok szűnni látszanak. Már lényesen magabiztosabban irányítgatom ezt a „kis autócskát”.

Azt sem állítom, hogy nem tört el a mécses az elmúlt időben. De bizony, előfordult.  Mindez azért mert még jobban, még gyorsabban akartam-akarom megtanulni azt, amit a párom már 20 éve művel, és jól műveli. - Mindig, amikor ránézek, az jut eszembe, hogyan bírta ezt egyedül? Lelkileg hogyan bírta? Kérdeztem már tőle, erre csak az a válasz:  „Mindig arra gondoltam, vártok haza, és ez kell, hogy boldoguljunk. Ez adott erőt.”  Meg szeretném tanulni tőle, azt az alázatot, amivel ő ül be minden egyes nap a kormány mellé.  Sosem hallom kérkedni azzal, milyen „okos, ügyes, profi”, csak végzi a dolgát csendben, és jól. -

Akkor is eltört a mécses, mikor a párom kb 50x elmondta, „kanyarodni mindig nagy ívben, ha balra kanyarodsz, jobbra húzd, az autót amennyire lehet, jobbra kanyarodáskor balra, és jól ki kell engedni az elejét, mert különben nem fér el a pótkocsi.” és mégsem így csináltam, mert lecsaptam (volna, ha a párom nem emeli fel a hangját) a kanyart. Vagy éppenséggel akkor, mikor már sokadjára sem jól mentem be, vagy jöttem ki a körforgalomból.  Volt egy-két alkalommal, úgy éreztem képtelen vagyok normálisan megtanulni jól vezetni. Hiába mondta nekem a párom, a sógorom (a párom naponta többször is): „Ó várjál még, ne légy türelmetlen. Majd, ha fél év múlva is ezt érzed, akkor kezdj el aggódni, addig csak türelem. Nem olyan könnyű ez. „ Jó néhány alkalommal csorgott rólam a víz akkor is, mikor a német „mesefalucskában” közlekedtünk. Az út olyan széles volt, mint maga a kamion, és még jöttek is velünk szemben.  Nem egyszerű ezeket megtanulni, a páromnak nem egyszerű engem megtanítani. Nagyon érzékeny vagyok, hamar alul értékelem magam, és ezt kezelni neki sem egyszerű.   Nem túlzok akkor, ha azt mondom a figyelmünkön, figyelmemen az életünk is múlhat, múlik.  Nem játék. 

Az sem túl romantikus, mikor nekünk mindig készenlétben kell lenni, reggel, délben, este, éjszaka, hajnalban…. mi viszont figyeljünk oda mások reggeli, avagy ebéd idejére.  Németben fél 9- 9-ig nehéz lerakni, mert reggeli idő van, 12-13 között nehéz lerakni, mert ebédidő van, de azt, senkit sem érdekel, hogy mi már esetlegesen előző nap este 11 óra óta úton vagyunk. Fáradtak is vagyunk, haladnunk is kellene! Itt azért azt is meg kell jegyezni, nagyon nehezen tudok beilleszkedni ebbe a „társadalomba”, mármint a kamionos társadalomban. Néha egyik másik kollégát látva, nem is biztos, hogy be akarok.  Hála a jó égnek azért vannak olyanok, akik kilógnak a sztereotípiákból.

Visszatérve a romantikára, persze van.  Egy-egy fárasztó nap után megölelni egymást, az jó. A mosolyát látni, mikor menet közben „katonákat” készítek neki, mert annyi időnk, nincs, hogy megálljunk enni.  Az azért jó. Vagy az esti vezetésközben a „mandarinevési rituálé”, (amikor én vezetek, este Ő pucolja nekem a mandarint, és teszi elérhető közelségbe), az is apró kedves dolog.   Tudod jó tudni érezni azt, hogy a Jó Isten mellett, akad földi ember is aki velem van, mellettem van…..szeret engem, érzem…. remélem így marad…..

Romantika, az van, annyi amennyit-belet teszünk, vagy bele tudunk tenni…..

Vonatozás

 Drága Barátom!

Az idén már megjártuk Franciaországot, hétvégére már Olaszországban süttettük a hasunkat. Szó szerint értendő. Szikrázott a nap egész hétvégén. Pénteken megkaptuk a munkánkat. Meg kellett rakodni a Voestalpine-ban  1 db jól látod egyetlen egy  vastekercset (igaz 24100 kg volt)  raktak fel a pótkocsira, aztán irány Olaszország. Vonatoztunk is egy kicsit.  Több okból volt érdekes. Este már nem lehet átmenni a Brenneren teherautóval, vassal meg pláne nem. Így maradt a vonat. Wörgl-nél bejelentkeztünk a vonatállomáson.  Voltak már néhányan előttünk. Nyugodtan lehetett pihengetni, mivel nem nekünk kellett elsősorban az időt figyelni. Jött a „bakter”, mindenkinek szót, legyen kedves felaraszolni a vasúti kocsira. Szigorú rendben kell haladni. Minden esetben meg kell várni, míg az egyik kamion áthalad a másik kocsira, aztán lehet követni. Komolyan sérülhet az autó, ha kapkod az ember. Mi is felaraszoltunk a kocsinkra, kiékeltük a szerelvényt, és átsétáltunk a személyszállító vagonba. Ó ott sem lehetett csak úgy saját fejünk után menni, s leülni ahol éppen helyet találtunk. A vonatkísérő minden egyes embert szerbe-számba vett, a listáján kipipált, a kezünkbe nyomott egy üveg vizet, közölte melyik fülkébe menjünk, és gyakorlatilag jó éjszakát kívánt. Amint beléptem a kabinba, az is megértettem miért.  Minden kabin hálófülkés. No, nem úgy kell elképzelni, mint az Orient Expressz I. o. kocsiját.  Csak módjával, egyszerű tiszta „heverő”, egy összehajtogatott papírlepedővel bekészítve.  Nem is kellett sokat ringatni, hajnali háromnegyed kettő volt mire a vonat elindult.  4 óra után érkeztünk a Brenner olasz oldalára, közvetlen a határhoz. Itt sem kellett aggódnunk a túlutazástól, ugyanis minden fülkébe bedörömbölt a kocsikísérő.  Séta vissza az autónkhoz, ékek ki a kerekek alól, s araszolás le a vasúti kocsiról.  A határhoz legközelebb lévő parkolóban megálltunk még aludni. (Hajnal 5 órakor sikerült megint pár órát szundítani.)   Fél 10 órakor indultunk ismét útnak. Olaszban szombaton egész nap lehetett közlekedni, a lerakónk elérhető távolságban volt. (4 kézben azért elég hosszú távolságok elérhetőek egy műszak alatt).  Ez a szaggatott alvás kicsit kimerített, csak a szikrázó napsütés és a gyönyörű táj feledtette velem a fáradtságot. 

A hétvégénk egy autópálya melletti kis benzinkúton telt, meleg volt (20 fok), sütött a nap, viszonylagos csend. Egy kis nyugi. Ezen fel is buzdulva, nekiálltunk kitakarítani az autót. Nem csodálkozom, hogy az olasz emberek mindig fel vannak pörögve. Ebben a ragyogó időben mindent nagyobb kedvvel csinálunk. Délután még futni is volt alkalmam……

Ma (hétfőn) már szürke, tejföl köd, hideg….. bár az út szélén sétálgató „himnuszhallgató” szoknyás hölgyeket, úgy látom, ez nem zavarja……

ÚJ ÉV

Drága Barátom!

Újra „száguldozunk” Európa útjain. Vége a nyugalmas, csilli-villi, illatos ünnepeknek. Jó volt otthon lenni. Gyerekkel főzni, enni, beszélgetni, nevetni…. Volt időm némi felújítást is végeztetni magamon, (fodrász, kozmetika).  Úgy, hogy felfrissülve, feltöltődve tértünk vissza.

Végig gondolva az elmúlt évet azt kell mondjam, ha ez az év is olyan sikeres lesz mint az elmúlt, akkor az új esztendővel is megleszek elégedve.  Persze voltak benne elkeseredett órák, vettünk hatalmas levegőt és mentünk tovább. Összességében azt hiszem, talán még nem is volt ennyire jó, sikerekkel megtűzdelt évünk.  Ezzel a „kamionozósdival” új lehetőség nyílt előttünk. Nehéz, mert nehéz kenyér ez. Amikor munka nélkül ücsörögtem otthon, és egyik terítőt horgoltam a másik után pusztán azért, hogy ne omoljak össze lelkileg az még nehezebb volt. Mindegy is, csak előre nézzünk.  Viszont, ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor be kell, valljam, rengeteget változott a gondolkodásmódom is.  Sokkal pozitívabban gondolkodom, állok a dolgokhoz, mint jó néhány évvel ezelőtt. El tudok keseredni most is. Ó, de még hogy. (Nem régiben a saját vezetésem miatt tört el a mécses. A párom nem győzött vigasztalni. Újra és újra elmondani, hogy nem 1-2 hónap alatt fogom megtanulni profi módon vezetni a kamiont. Legyek türelmesebb magammal szemben.) Mégis azt gondolom, nagyságrendekkel hamarabb összeszedem magam, meglátom a megoldásokat. Vagy akár nevetek a saját lököttségeimen.  Talán ezért sikerültek a dolgaim jobban, mint eddig bármikor.  

Szóval újra a kamionban rovom a km-eket. Hajnal 5 órára értünk ki Lambachba.  A „zöld csodánk” ott várt bennünket, ahová karácsony előtt leállítottuk. Beindítottuk az autót, az aksit meg kellet egy kicsit mozgatni, bekapcsoltuk a kályhát, és még reggelig pihentünk egy kicsit. Reggel 8-kor kellett bejelentkezni a fuvarszervezőnél.  Megkaptuk a szabis papírunk, igazolandó,  nem vezettünk sehol, semmilyen nagy járművet az elmúlt másfél hét alatt.

A munka is csakhamar megérkezett. Még indulás előtt elpakoltuk a cuccaink, amit hajnalban nem igazán volt kedvünk megtenni. Aztán a lovak közé csaptunk. Irány Linz aztán Franciaország.  Újból Freiburgon át vezet az utunk. Az egyik kedvenc tájam, az égig érő sziklás hegyekkel, fenyvesekkel, kacskaringós utakkal.

Franciaországban főúton közlekedtünk, sok apró kisvároson, falvacskán keresztül. Varázslatos hangulata van ennek a vidéknek. Ódon házak, szűk utcák. Érdekes volt látni a bejárathoz kötözött feldíszített fenyőket. Otthon ez nem szokás…….

A húsvéti nyuszitól kell kérnem egy másik fényképezőgépet……