Nemzet meg az ünnep, hazajutással!

Drága Barátom!

Ennek a levélkémnek semmi köze nem lesz sem a nemzethez, sem az ünnephez, a dátumát kivéve.  Március 15. elvileg szép tavaszi nap. Lambachban még hasonlított is a tavaszhoz az időjárás. Sütött a nap, igaz picit hűvös volt. Lélekben már készülődtünk haza, annak ellenére, hogy mindenhonnan az otthoni katasztrófa híreket hallottuk. Szakadó hó, 100 km/h-s sebességű szélfúvás. Járhatatlan utak, autópályák stb. Folyamatosan igyekeztünk informálódni. Igaz volt bennünk némi kétség is, hogy valóban igazak-e a hírek vagy sem. Nem igazán tudtuk eldönteni, mennyi a pánikkeltés, mennyi a valóság. Visszautalnék a január végi hasonló hóesésre.  Akkor is volt járhatatlan út, lezárt autópálya, világ végével egybekötve. Ellenben, mikor átértünk Magyarországra az autópályák M1-M3-as teljes hosszukban tiszták, jól járhatóak voltak. Ebből kiindulva nem is tudtuk mit gondoljunk.

A közútkezelő honlapja nem volt elérhető, a web kamerás felvételeket sem tudtam megnézni. Maradt a net, és a gyerekek beszámolói, valamint Bécs közelébe érve a magyar nyelvű rádió, ellent mondásos hírekkel.

Péntek este 7 órára a hazautazós társaságunk összeszedte holmijait be kisautóba és irány haza. Mikor elindultunk már volt olyan hírünk is, hogy az M7-es és az M1-es járható. A határ előtt pár kilométerrel kezdtünk aggódni, kamionok több kilométer hosszban álltak. Igaz itthon kamionstop is volt este 10-ig. A határon 4 osztrák hókotró állt menetre készen, indulásra várva. Továbbá osztrák-magyar rendőrök tömkelege. A kamionokat továbbra sem engedték sehova. Mindenkit letereltek.  Volt bennem némi félelem, hogyan is érünk haza. A rádióban folyamatosan telefonáltak be a sofőrök, hol, milyen menekülő útvonalak lehetségesek. Győrig zökkenőmentesen jutottunk el, az M1-es kijáró előtt megállt az élet. Vártunk egy darabig, sehol senki, aki tudott volna mit mondani. A fiúk megbeszélték, meglépünk. A leállósávon kimegyünk, Győrbe hátha megtudunk valamit, vagy találunk valami egérutat. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. Attól tartottam beleszaladunk, valamibe ahonnan még vissza sem tudunk fordulni. Hála a fiúk önfejűségének, mentünk, előre. A kihajtónál lévő rendőrök, vagy polgárőrök, vagy az csuda tudja kik voltak mondtak 1-2 tippet merre mehetünk tovább. Pl. a régi 1-s út elvileg járható.  Közben hallottuk, a hírekben az M7-s is járható. Igen csak át kellett volna menni oda.  A 82-83-as utakról megoszló híradásokat hallottunk.  

Elindultunk a  régi 1-esen. Haladtunk is egy darabig, igaz az út szakaszosan rendkívül rossz volt. Jégbordás, csúszós, helyenként tükör jégpáncél borította. Ott is beleszaladtunk egy jó kis torlódásba.  Álltunk, megint csak nem tudtunk semmit. A társaságból két fiú megunta a várakozást, kiszálltak az autóból, mondván megnézik, mi van elől. Néhány km-t előre gyalogoltak, nem találtak semmi különöset, csak az autók között „foghíjakat”. Az volt az érdekes, hogy a velünk szemben haladó sávban elég jól haladt a forgalom, de mi álltunk.  Aztán elkezdtünk előre „szökdösni”. A foghíjakban mindig meg tudtunk állni, hogy a szembe jövő forgalmat ne akadályozzuk.  Jól ment is egy darabig, ezen felbuzdulva követték példánkat mások is. Pár autóssal beszélve igyekeztek a fiúk összehangolni a „szökdösést”. A sorban volt olyan is, aki elaludt.  Az útszélén jó néhány ott hagyott autó is árválkodott.

A szembe jövőktől igyekeztünk információkhoz, jutni. Miért is állunk, mi van előttünk. Volt, aki azt mondta, semmilyen ok nem indokolja a torlódást, volt, aki azt mondta keresztbe fordult egy kamion, volt, aki azt mondta, kézzel lapátolják a havat. Szóval egyértelmű válaszokat nem kaptunk. Óvatosan haladtunk előre.  Persze volt, akiknek nem tetszett a mi szökdösésünk. Egy úriember az autónk elé állt, ne menjünk, szabályosan ráhasalt a motorháztetőre.  Aztán 2 román autós, amikor megállt a sor mindig úgy álltak meg, hogy az autó hátulját kint hagyták, gondolván ne férjen el más mellettük. Szerencsére ez már a vége felé volt.  Egészen így araszolgatva eljutottunk Ácsig. Ott már mindkét irányban egy-egy rendőrautó volt. Folyamatosan zárkóztatták fel az autókat, tereltek be mindenkit a „libasorba”, szóltak, ha valaki kilóg. Minden esetre látszott már rajtuk is, nagyon fáradtak voltak. Lassan a velünk szemben lévő sor, ami menet közben már jóval korábban megállt, rendőri felvezetéssel elindult.  A mi sávunk még várt kb. egy órát, aztán elindultunk folyamatosan.  Lassan de folyamatosan haladtunk. Tatabányánál tudtunk felmenni az M1-es autópályára.  Innen már normálisan haladtunk hazáig.

 A Győr és Tatabánya közötti szakaszt 7,5 óra alatt tettük meg. Péntek éjjel 11 óra körül értünk a Győri kihajtóhoz, és szombat reggel kb. 6-fél 7-kor tudtunk Tatabányánál az M1-re visszamenni.  Ennyi idő alatt Lambachból Debrecenbe vígan haza szoktunk autózni. Most dupla annyi időbe került. Szombat délelőtt fél 10-re érkeztünk haza.  Iszonyatfárasztó volt. Már csak azért is, mert gyakorlatilag csütörtök reggeltől alig-alig aludtunk. Csütörtökön megpakoltuk az autót, átvezettük az egész éjszakát, péntek reggel érkeztünk be Lambachba, ott leraktuk az árut, elintéztük a dolgainkat, délután fél 5-kor letelt a 9 órás pihenőnk, ismét mentünk megrakodni, vissza a telephely, át a kisautóba és indulás haza.  Megint csak nem aludtunk, pusztán felváltva vezetés közben szundítottunk valamennyit.

A neten folyamatosan olvastam, a sok okos bejegyzést: „Ne induljon senki útnak.”, „Hol vannak a  hómarók,miért nem takarítják az utakat….” stb megjegyzéseket.

Erről csak annyit, mi sem szórakozásból indultunk útnak, hanem azért, mert haza szerettünk volna menni a családjainkhoz. Nem igazán volt más választásunk. Az autópályákon - gondolom én -dolgoztak.  De a 100 km/h-val őrjöngő széllel véleményem szerint, alig ha tudtak mit kezdeni. Mire letolták a havat, 5 perc múlva 2x annyi volt a helyén. 

A Belügyminisztérium sms-ét elég érdekesnek találtam, mivel mi 6-an tartoztunk a „hülyék elindultak” kategóriába.  Nem igazán tudom mi hova tudtunk volna beülni, vagy mihozzánk ki tudott volna, mivel a csomagtér is tömve volt, mint szokott. Egyértelműbb, gyorsabb, pontosabb tájékoztatás mindenesetre kívánatos lett volna.  Azt sem gondolom, bárkinek is a meleg szobából jogalapja lenne ítélkezni azok felett, akik elindultak, vagy éppen kinn dolgoztak, s talán lassabban haladtak mint ahogyan a otthonról kigondolták......

A Német is szemetel!

Drága Barátom!

Mostanság elég sokat megfordulok itt-ott. Van némi összehasonlítási alapom az otthoni és a kinti körülmények között. Gyorsan hozzá teszem, ezt még elég felületesnek érzem, nem is szeretnék hosszú távú következtetéseket levonni. Pusztán benyomások, s a mostani levélkém is egyoldalú vélemény, csak az enyém. Az én meglátásaim. Lehet vele vitatkozni, vagy egyetérteni.

Gyakran hallom, otthon milyen koszos a környezet.  Minden olyan rendetlen, meg a magyar ember nem foglalkozik a körülötte lévő dolgokkal. Olyat is gyakran hallok, mi magyarok milyen lusták, munkakerülők vagyunk.  A magyar ember nem tart össze, ott tesz keresztbe a másiknak, ahol tud.   (Ebben az utolsó megjegyzésben elég sok igazságot érzek, tapasztalok. ) Bezzeg Németországban, Ausztriában még a kerítést is kolbászból fonják. 

Nos, kérem szépen, nem fonják kint sem kolbászból a kerítést, s meglátásom szerint semmivel sem jobbak, szebbek, okosabbak a német vagy osztrák emberek mint mi vagyunk, sőt…..

Rengeteg cégnél megfordulunk. Lerakunk-felrakunk. Persze egy-egy cégnél a raktár irodánál beljebb nem is kerülünk, (nincs is rá szükségünk). Érdekes megfigyelni, a raktárakban, raktárirodákban alig-alig lehet találkozni echte német, osztrák emberrel. Ott jellemzően lengyel, török, MAGYAR…stb ember dolgozik.  Nincs ez másként a benzinkutaknál,  építkezéseken, vagy útépítéseknél, a német vagy osztrák rendszámos kamionoknál is ez tapasztalható.  Nekem úgy tűnik, mintha a német vagy osztrák ember már nem lenne hajlandó a „piszkosabb” munkát elvégezni. Nekik már „alantas” a kétkezi munka, mintha ők kizárólag középvezetőnek, vagy a fölé születtek volna. (Nem sorolom ide a kinti földművelő – állattenyésztő parasztembert, aki a saját gazdaságában - amit kifejezetten szépnek találok – dolgozókat.) Ergo a magyar ember dolgozik, nem is keveset, és a munka sem büdös.

Tisztaság: Tény nagyság rendekkel rendezettebb, tisztább a német vagy osztrák táj, környezet, mint a magyar. Szebbek, ápoltabbak a kertek, műveltebb a határ. Azon is elgondolkodtam miért van ez? A saját egyszerű módján arra következtetésre jutottam, egyszerűen mivel jóval magasabb az életszínvonal, mint nálunk, ezért több pénzt tudnak fordítani a takarításra.  A német ember ugyan úgy szétdobálja a szemet a pakolóban, mint bármelyik másik nemzetiségű.  A német ember is hajlamos a 70 centes WC-t kikerülni, mint bármelyik más népcsoporthoz tartozó....

Mire alapozom megállapításaim?

1.       Az egyik hétvégén, egy olyan benzinkúton álltunk, meg ami mellett épült egy McDonald’s. Még nagyon új mindkettő. A benzinkúton még nem voltak nagy szemetesek a halszálkák közötti járdaszigeteken, mint ahogyan az megszokott. Mit volt mit tenni a szemetünket elvittem a McDonald’s szemetesében. Egy „agyonvasalt, hűdefelsőbbrendűvagyok” férfi rám szólt, ne tegyem a McDonald's  kukájába, vigyem a benzinkútéba.  Jelzem a Mekinél az összes kuka üres volt.  Erre csak annyit mondom, „sajnálom, nem értem”, és beledobtam a szemetet a kukába.  Aztán visszasétáltam az autóhoz. Nagyon felbosszantott, mert a McDonald’s körül 200 m-es körzetben tele volt a környék mekis szeméttel. Zacskókkal, dobozokkal, poharakkal.  Pl. A Mekiből kijött egy fiatal társaság kezükben  kólákkal, odamentek csilli-villi autójukhoz. Az üres poharakat letették az aszfaltra, beültek az autóba és elhajtottak. Hangsúlyozom NEM VITTÉK EL A KUKÁBA, A SZEMETET. 

2.       Osztrákból, Németbe kellett szendvicspaneleket vinni egy céghez.  Amit ott láttam, az azért kiverte a biztosítékot nálam. Ezt az érdekesség kedvéért le is fotóztam. Tulajdon képen egy „mocsár” közepén lévő „kupiba” kellett mennünk. Ilyet még otthon is igen ritkán látni egy cégnél. (Nyilván nem ez a jellemző.) A másik bosszantó dolog volt, hihetetlen lassan szedtek le bennünket. Rakodás közben a targoncás elment cigaretta szünetre – pedig elvileg nem is dohányzott. Hol az egyik kolléga jött oda beszélgetni, hol a másik jött oda halaszthatatlan fontos dologgal. Szóval durván fél órás meló belekerült 2,5 órába.

3.       Újabb hétvége egy benzinkutas parkolóban: megérkezik a turistabusz, kiszáll a rengeteg jellemzően idős ember. A férfiak helyzeti előnyüknél fogva a szélrózsa minden irányában indulnak el a folyóügyeiket intézni. Nem átalkodnak bemenni a kamionok közé is. Az egyik „Úri” emberre a párom rá is szólt, hogy a mosdóba menjen erre az volt a válasz, neki lehet, mert Ő itthon van, és mi csak betolakodók vagyunk.

4.       Régebbi történet, még csak turista voltam a kamionban. Nyáron kirándultam a párommal (igaz csak én nyaraltam, a párom dolgozott). A vezetési idő és a hétvégi tilalom miatt csak Nürnbergig tudtunk menni. Egy „poros” parkolóban álltunk meg. Szerencsére nagyon jó idő volt.  Kajánk, vizünk volt ezért enni-inni, mosakodni tudtunk, úgy hogy túl nagy gondot nem jelentett a „nomád” körülmény. 
Viszont a megálló autókból kiszálló emberek egyenesen az erdőbe siettek, kisebb – nagyobb dolgaikat elintézni. Úgy hogy a délután sétánk alkalmával az erdőben még kisebb kerülővel is 100 m-es mélységig nagyon meg kellett nézni, hová lépünk.

Nos, mind ezekkel nem azt akarom mondani, hogy a Németektől, Osztrákoktól nincs mit tanulnunk. Dehogy nincs. Pusztán azt gondolom, nekünk nem kellene ennyire a porba taposni önmagunkat. Nem szabadna ennyire szidni a saját nemzetünket, mint amennyire tesszük-, teszik sokan.