Mérgelődő Úri ember

„Drága Barátom!”

Eddigi rövid pályafutásom alatt sokadjára mentünk bele az éjszakai vezetésbe. Vak sötétben, szinte tejföl ködben haladtunk. Igyekeztem óvatosan menni, mivel alig láttam az útkanyarulatokat, ugyanakkor tempósan kellett haladni, mert a vasdaraboknak, amiket „hurcibálunk” egyik helyről a másikra, le kell időben érni. Olyan sebességgel haladtam, hogy az előttem lévő autó piros lámpáit még lássam az adott támpontot, hogy merre is vezet az út. Egyik másik viaduktnál a szakadéktól a szalagkorlát választott el. Teherautóval nem szívesen néztem volna meg a völgy alját.  Alapjában véve már elég jól megtanultam az úttartás, már nem félek, ha el van húzva és le van szűkítve a sáv. Igaz szűkített sávoknál a mellettem türelmetlenül bujkáló „kisautók” még zavarnak.  Innen „fentről” hihetetlen mennyire türelmetlenek, s nincsenek tekintettel a méreteimre. Végül is honnan tudnák, hogy 24 t van a platón, s nem kellene vele  megbilleni, mert agyon nyomja.

A minap elterveztük,  bevásárolunk, már csak azt kellett kitalálni, hogy hol. Elég sok Aldi, Penny, Lidl, áruház van a városok szélében. Alig kell kihajtani az autópályáról.  Pusztán az a probléma kamionnal nem lehet megállni a parkolójukban. Egyik másik helyen még el is férnénk, csak ki van tiltva.  Végül is találtunk útközben egy üzletet ahonnan nem volt  kitiltva a kamion.  Meg is álltunk.  Bevásároltunk. Mire visszamentünk az autóhoz, egy idősebb „úriember” okvetetlenkedett, hogy nem fér el az autónktól, és menjünk onnan, mert hívja a rendőrséget.  (Zárójelben jegyzem csak meg, én pl. elfértem volna a kamion mellett.) A párom, mosolyogva elmondta, hogy el lehetett férni, és hívja nyugodtan a rendőrséget, de most  tolasson kicsit hátra mert nem tudunk kifordulni és elmenni.  Az idős úr, levörösödött, mérgesen visszaült az autójába és hátra tolatott. Mondogatta még a magáét, de azt mi már nem értettük, hallottuk…..

Ennek az embernek valószínű még sosem jutott eszébe, mint ahogyan nagyon sok más embernek sem, ha nem lennének a kamionosok (akikbe belerúghat a diszpécser, a felrakón, a lerakón a nagyon művelt raktáros, a parkolóban az ügyetlen vásárló…stb,)  ha nem lennének a kamionsofőrök, akkor ő  nem tudna vásárolni, nem tudna csilli-villi autójában ülve mérgelődni, de még felöltözni sem tudna. Ezek az emberek viszik el neki is azt, amire szüksége van. Ezek az emberek viszik el a vasgyárból az autógyárba a vasat, amiből neki autója lesz. Ezek az emberek viszik el az autóját az üzletekbe ahol megveheti. Ezek az emberek viszik el az üzemanyagot a benzinkutakhoz…… meg még sorolhatnám végtelenségig…..Nem beszélve arról, most már tapasztalatból mondom, nem egyszerű ezt a foglalkozást művelni….

Kamionos feleség

20 éve vagyok kamionos feleség. Sofőrhöz mentem feleségül, igaz akkor még nem tudtam, de így van. A páromnak mindegy mit vezet, csak minél nagyobb legyen és minél több kereke. Amíg a gyerekek kicsit voltak addig, ahogy nőttek a csemeték, úgy nőtt az autó is. Igaz éveken keresztül csak belföldön fuvarozott.  Gyakran előfordult, mikor még a gyerekeink kicsit voltak, nyáron összepakoltuk a családot, beültünk az autóba és mentünk országot látni. Emlékszem -  Petya fiam mesélte az oviban, hogy merre járt, erre az egyik kis óvodás társa hazaduósnak titulálta, mert Ő nem tudta elképzelni, hogy egy nap alatt el lehet jutni az ország egyik feléből a másikba és vissza. :D

Kamionos feleség vagyok, talán ezért is tiszteltem azon emberek többségét, akik ezt a foglalkozást választják. Azt azért megjegyezném, van bennem némi döbbenet, és megrökönyödés is… erről majd később.  Napokat, heteket egyedül lenni egy mozgó dobozban, nem egyszerű, sosem találtam olyan könnyűnek. Amióta belekóstoltam ebbe a világba, s nem csak puszta szemlélőként, turistaként látom ezt a világot, még inkább megerősödik bennem ez az érzés. Valóban nem könnyű egy 20 t-s vasdarabot az úton tartani, ráadásul rendszerint 24 tonnát rá is pakolnak, úgy-hogy 44 t-t kell mozgatni. Amilyen autóval mi járunk az egy jó autó. Fiatal is, korszerű is. Fel van szerelve mindenféle vezetést könnyítő dolgokkal.  Tempomat, intarder, visszagurulást gátló… stb (Fiúk ne mosolyogjatok, tudom mik ezek, és mire valók, nem biztos, hogy el tudom magyarázni a működési elvét, de használni tudom).

Szokták mondani, a férfi csak egyféle dologra képes figyelni. Nos, el kell, mondjam, ez a hivatásos sofőrökre egyáltalán nem igaz. Akinek van, jogosítványa azt tudja, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni, s már szinte rutinból tesszük ezeket a mozdulatokat, olyan mintha így születtünk volna. Mikor elkezdtem teherautót vezetni tanulni, már 20 éve volt úrvezetői jogosítványom, s vezetem is elég sokat. Mégsem volt olyan egyszerű meg tanulni teherautót vezetni. Szokták mondani egy kamion egy kicsit hosszabb, egy kicsit nehezebb, egy kicsit szélesebb, és egy kicsit magasabb, mint egy kis autó. No, ezek a méretbeli különbségek adják a nehézségét is. Mert hát, egyáltalán nem úgy fordul, nem is fér be mindenhová, s nem is gyorsul és lassul úgy, mint egy személyautó, pláne jó néhány tonnával megpakolva. 

Sokszor hallom, hogy a kamionosok csak mennek, „száguldoznak”, nem törődnek a személyautókkal. Nos, nem tudom, a fentiekbe belegondolt-e már valamelyik személyautós! Pl. Egy kamion elé nem vágok be fél méterrel, mert esetlegesen nem tud fékezni és összenyom. Vagy nem satu fékezek egy kamion előtt, mert ugyancsak nem tud olyan hirtelen megállni, mint egy kisautó. Vagy egy lejtős útkereszteződésben pláne télen nem feltétlen kellene kimenni elé.

              Lehet, megköveznek érte, de nekem meggyőződésem, a kamionos balesetek 80 %-át a személyautósok okozzák, a figyelmetlenségükkel. Véleményem szerint azért is hallunk több kamionos balesetről, mert „látványos”, arányaiban pedig nincs több mint a személyautós.  Félre értés ne essék, nem akarom a kamionsofőröket szentté avatni, közel sem. (Egyszer fogok azokról a dolgokról is írni, ami ebben a „társadalomban” visszataszítónak találok.)  …….

Villorba - Brenner

Ezeregyszáz km várt ránk Villorba és Bad Oeynhasen között. Majdcsak 24 tonnányi papírtekercsekkel elindultunk. Olaszban a városok között még a párom vezetett. Nekem a szűk, sikátoros településeken, olasz közlekedési viszonyok között még nincs tapasztalatom. Kell még a gyakorlat. Annál is inkább mert az olaszok kicsit „bolondok”. Ott alapban arra kell készülni, hogy elsőbbséget nem adnak. Bujkálnak, dudálnak, rohannak. Ha lehet még fokozottabban kell figyelni.  Az autópályán már az enyém volt a kormány. Levezettem a saját időm, át a Brenneren. Mit ne mondjak, kicsit lefáradtam mire a szakadékokkal teli, völgyeket átívelő hidakon átmentem. A Brennerről lefelé  szigorúan 40 km/h órás sebességgel lehet csak leereszkedni. Nem csak nekem, hanem a kis autósoknak is. A rendőrök jöttek – mentek az útszakaszon. Szívélyesen meginvitálták a gyorsabban haladókat. Nem is csodálkozom ezen. Nagyon meredek az út, s a szakadéktól csupán egy szalagkorlát, és a zajvédő fal választ el. 

                A hétvége már Németországban ért. Csak 24 órás pihenőt kellett kivennünk, így szombaton is utaztunk. Délután 4- fé 5 haladtunk. Egy viszonylag tisztességes helyen álltunk meg egy benzinkútnál. Vasárnap reggeli után elmentünk sétálni. A szántóföldek gyönyörűen megművelve amerre csak a szem ellát. A szántó szélében erdő.  Távolról nem látszott a dróttal körbekerített „kertecske”, Egy kunyhó volt a közepén, körülötte őzgidák legelésztek. Kisebbek, nagyobbak, de látszott rajtuk mind fiatalok. Érdekes látvány volt, az út (ami aszfaltos) egyik oldalon hatalmas területen valamilyen haszonnövény (mi répára gyanakszunk), a másik oldalon az őzikés kert, mögötte meg az erdő. Miután garázdálkodtunk a veteményes szélében (kiszedtünk egy pár tövet, megetettük az őzikékkel) tovább sétálva egy kis településre értünk. Szép rendezett. Egy-egy kutyáját sétáltató lakó, mosolyogva köszönt ránk.

Az autóhoz visszafelé sétálva hallgattunk  a végtelen csendet, az autópálya zaját szinte teljesen felfogta az fasor. Eső áztatta avarillat járta be a levegőt. Már a hegyekben hűvös, nyirkos az idő, mégis olyan jól esett sétálni, a  csendben és nyugalomban…….

Keletiboszy új seprűje

Megkezdtem az új munkám. Elég érdekes érzésekkel ültem fel a vonatra 2012. október 28-án. Először Zalaegerszegre kellett mennem. Hétfőn fél 8-kor volt jelenésem. Két nap fejtágítás. Mindenféle céges tudnivalókat okítottak velünk. Kedden mindezekből vizsgázni is kellett…. Alapvetően nem volt nehéz, ha egy kicsit is odafigyelt az ember, teljesen hibátlanul meg lehetett oldani a feladatokat. Ezért sem értem, hogy elvileg tapasztalt sofőröknek miért adta fel a leckét a menetlevél kitöltés, még akkor is, ha nem ehhez szoktak. No mindegy is. Először úgy volt, hogy még szerdán is maradok Egerszegen. (Igaz nem nagyon örültem a hírnek, mivel a párom Lambach (telephely) környékén volt.) Aztán mégis szólak, hogy kedden az esti járattal én is megyek ki a lambachi telephelyre. 

Minden belépő papírom megvan, a kezdő úti okmány csomagom, tankoló kártyám, bélyegzőm is megkaptam. Sőt még arcképes belépőkártyát is kaptam.

Du. 4 órakor a bejárat elé állt a kisbusz. Bepakoltuk a csomagjainkat, én kibéreltem a sofőr mellett lévő első ülést, a többi fiú hátra és elindultunk. Egész úton beszélgettünk a sofőrrel. Volt szó a méhektől kezdve a világ megváltásig. Élmény volt beszélgetni.

Mint tapasztalt sofőr (10 évig kamiont is vezetett), ellátott - fogalmazzunk így - jó tanácsokkal.  Azért is volt jó hallgatni, mert a saját elképzeléseimben is megerősített. Pl. továbbra se szokjak le az olvasásról, kerüljem azokat a sofőröket, akik csak a kamionozásról – le-felrakársól tudnak beszélni. Végül azt mondta: „Ez a munka, ha jól csinálod egy életre szóló élmény lehet számodra. Szerezzetek be biciklit, vagy nagy kerekű rollert, amikor megálltok hétvégén menjetek be a közeli városokba.  Nézzetek, lássatok.” Jól estek a szavai, mert ezek is egybecsengtek a mi terveinkkel.

Este 9 óra után értünk Lambachba. A párom már várt. A kisautóból átpakoltunk a nagy autóba. Amennyire lehetett elrakosgattuk a cuccaimat. A sofőrkártyám beraktuk a tachográfba és még aznap éjszaka elindultunk Olaszországba. Reggel 8-9 között meg kellett érkeznünk Trevisio mellé. Rögtön bele a mély vízbe  Ausztriában éjszaka már röpködtek a mínuszok. Sötét is volt, éjszaka is volt, s nem beszélve arról, hogy kedd reggel kb. 5 óra óta ébren voltam. Én kezdtem az „etapot”. Majdnem négy óra vezetés után átadtam a páromnak a kormányt. Ő ment le a lerakóig. Ott elég sokat kellett várnunk, mire leszedték az autóról a tejet.

Három és fél órát  kellett várni míg leszedték az árút. Üresen elindítottak bennünket Velence felé. De még a feladatott nem tudtuk. Aztán tovább irányítottak Villorba felé. Feladatot még mindig nem tudtunk. Ez azért is volt kicsit izgalmas, mert  szerda délután 4-től tilalom volt Olaszban.  Minden esetre nagy nehezen csak sikerült megkapni a felrakót, meg is érkeztünk. Már nem rakták fel a papírtekercseket, amit szállítanunk kell….

Szépen leparkoltunk, megfürödtünk, amit még az éjjel nem tudtunk elpakolni cuccokat az elraktuk, még ettünk egy keveset, s lefeküdtünk aludni. Az idő is eltelt mert este 8-ra járt az idő…. Olyan szinten fáradtam el, hogy potyogtak a könnyeim….

Mint akit fejbe vertek úgy elaludtam.  Perceken belül – se kép-se hang.

Másnap november 1. minden hol ünnep,  nem mehettünk sehova…….