Lübecki sztrájk

Drága Barátom!

Mostanában nem írok olyan gyakran. Tudod, hogy van, ez az újdonság ereje lassan-lassan megszokássá válik. Időm sem nagyon van. Most azonban megint egy új helyen, új helyzettel szembesültem.  Elég vegyesek az érzéseim. 

Lübeckbe a kikötőbe kellett mennünk papírt rakodni. A lelkem mélyén örültem is, még Lübeckben nem voltam.  Megint előjött az újdonság varázsa.  Régi szép város, Észak-Németország Schleswig-Holstein tartomány 2. legnagyobb városa.  A jellegzetes téglaépületek egy részére, a Lübecki dómra, Marienkirche tornyaira viszonylat jó kilátás nyílt a kikötőből. Szinte hívogattak, nézzük meg őket közelebbről.

Amint megérkeztünk a kapuban mondta egy úri ember, menjünk be a parkolóba, de ma nincs rakodás, mert sztrájk van.  Úgy voltam ezzel, hallottam, de valahogy nem fogtam fel, hogy tényleg nem fognak megrakodni, pedig szemmel láthatóan az égadta világon senki sem dolgozott a kikötőben.  Jeleztük a diszpécsernek, nincs rakodás, sztrájk van, mi legyen?  Most nem használnék jelzőket milyen modortalanul reagálta le a diszpécser.  Mit ne mondjak nem is esett túl jól.  Nyilván nem azt vártuk, hogy a cégtől valaki telefonáljon, hogy „mostmárisrögtönazonnal” hagyják abba sztrájkot, és pakolják fel a gurigákat. Pusztán arra gondoltunk, ha van, más meló megcsinálnánk azt, és nem vesztegetnénk a szó szerint drága időnket.  Nem, a munka marad. Nem volt mit tenni, vártunk.  Úgy este 6 körül jött egy kikötői munkás, szólt reggel jelentkezzünk be fognak dolgozni.  Korán be is állt a párom a sorba az iroda előtt, megkapta kis csipogóját, és ismét csak vártunk.  11.19-re tervezték a rakodásunkat.  Mondanom sem kell a külső és a belső parkoló is tele volt kamionokkal.  Volt, aki velünk együtt várt, volt akit (gondolom én) elvezényeltek onnan, bizonytalan ideig ne várjon. 

11 órakor megszólalt a csipogó, mehettünk a csarnokhoz rakodni.  Örültünk neki, legalább haladunk.  Mint utóbb kiderült az öröm korai volt. Felrakott a targoncás a 20 tekercs papírból 4 darabot, aztán „Zstrájk” felkiáltással úgy ott hagyott bennünket, mint Szent Pál az Oláhokat. Na, ekkor volt az, mikor olyan düh öntött el, ha tehettem volna egy targoncát szerte szétvertem volna.  Az a tehetetlenség, az a kiszolgáltatottság minden irányból kétségbe ejtő tud lenni.  Ott állunk szétszedett pótkocsival, a rakomány egy része az autón, a másik része a csarnokba kikészítve és megáll minden, mint egy lefagyott filmkocka.  Minden targoncás sebtében körénk gyűlt, mi még, ha akartunk volna sem tudtunk volna ki se menni onnan…

  

Lassan a dühünk is alább hagyott, megint csak megpróbáltunk előre nézni. Elsétáltunk a boltba a kikötőtől kb. 3 km-re volt.  Oda – visszajóleső séta volt. (Rá kellett jönnöm a munkás bakancs nem való hosszú távú gyalogláshoz.)  Egész úton az járt a fejemben, hogy mikor hagyják abba a sztrájkot.  Attól is tartottam, míg a boltba sétálgatunk, addig keresnek. Szóval nem voltam egészen nyugodt.  Kár volt aggodalmaskodnom, nem kezdtek el dolgozni idő közben. 

Délután jött másik két kolléga is, illetve az egyik kolléga nő volt.  Beszélgettünk velük kicsit, a „nyomorunkon” jókat nevettünk is.  Mit is tehettünk volna más?

Még andalogtunk a kikötőben, volt a dokkban két hatalmas hajó is. Megdöbbentőek számomra ezek a monstrumok.  Három szinten van benne a rakomány. Kívülről betekintve, az autótól kezdve a papírtekercseken át volt abban minden.  Millió konténer.  Érdekes volt a nem is tudom, hogy nevezzem a „félhíd”, az egyik fele rendesen rögzített híd, a másik fele mozgatható rámpa. Az autók azon mennek fel a hajóra…

Éles, metsző hideg szél fújt a kikötőben. Még sosem éreztem ilyet. Szó szerint, mintha csípett, vágott volna a hideg balti szél.   Valahogy mégis olyan jó volt belélegezni azt a tiszta, friss tengeri levegőt.

Szerettem volna bemenni az Óvárosba is. Ilyen körülmények között, mikor azt sem tudja, az ember mikor gondolják meg magukat a sztrájkolók, nem nagyon lehet magára hagyni az autót. Így marad a távoli gyönyörködés a templomtornyokban, a végtelenbe vezető vízbe...

Nem gondolták meg magukat egész délután. Megint ott ragadtunk a kikötőben.  Estefelé két munkás fogta a gépeket, egyenként megtankolták, és sorba rakták a parkolójukba.  Reggel ébredtünk időben, hátha mégis dolgozni fognak.  Reggel 6 órától kezdve szállingóztak a munkások.  Egyik ült a másik után a saját eszközére.  Úgy tűnt dolgozni fognak.  S láss csodát hozzánk is visszajött egy targoncás. Befejezte a rakodást.  Mi kiszabadulhattunk a kényszerpihenőnkből.

Alapban megértem én a sztrájkot is, ha egy csoport el akar valamit érni, így el lehet. Talán, (mert végül is számunka nem derült ki a megegyezés vége, sőt még az sem mikért sztrájkoltak).  Csak azt nem értem, ha már kényszerűségből ott ragad millió ember, azoknak miért nem biztosítanak legalább minimális szociális ellátást.  Mondjuk megfelelő számú WC, vagy egy hely ahol meg lehet fürödni. Ja bocsi volt, de oda inkább nem mentem be. Nekünk éppen volt kajánk, de mi van, azzal, ha esetleg valaki úgy esik oda, hogy nincs.  Egy tányér étel szerintem kijárt volna. Mondhatod, persze mit neked, toronyóra láncostól? Jó azt nem, de a sztrájkolók olyan jól elcsemegézték a virslijüket, elteázgattak a gyülekező helyükön.  Az ott rekedtek, mindent oldjanak meg úgy, ahogy tanulták.

Ebben a munkában ezzel az iszonyatos kiszolgáltatott helyzettel nem tudok még mit kezdeni.  Gyakorlatilag ki vagyunk szolgáltatva mindenkinek, a le-felrakó cégek kényének kedvének, a fuvar szervezőnek, a vezénylőnek, az időjárásnak meg gyakorlatilag mindenkinek és mindenkinek.  Nos, erre szokás mondani: „vagy meg szoksz, vagy meg szöksz…….!” Mi magyar munkavállalók, még félünk, még mindig és talán egyre jobban félünk szólni, ha valami nem jó, másként kellene megoldani. Valljuk be őszintés a kollégák közötti összetartás is hagy még bőven kívánni valót maga után.  Ezt általában értem a Magyarokra, dolgozzanak azok bárhol.  A lübecki kikötő munkások nem féltek, összetartottak, sőt a rádióból hallottuk a hamburgiak sem… Igaz a sztrájk eredményességéről viszont nincs ismeretünk…..

Minden esetre azt gyorsan hozzá teszem modortalansággal, azért  nem találkozunk minden nap, hála istennek….

A kis gonosz!

Drága Barátom! 

  Ahány ember annyiféle képen ismer. Van aki mosolygósnak, van aki temperamentumos, talpra esettnek, van aki kedves, segítőkésznek, van aki nyersnek, tüskésnek. Van olyan is, aki azt mondja, a homlokomra még az írásjel is ki van írva. Ez igaz. Képtelen vagyok leplezni az érzéseim.  Mind-mind az arcomra van írva.

  Írtam már neked, mennyire nehezen tudok ebbe a kamionos világba beilleszkedni.  Illetve ezek közé az emberek közé.  Nem tudok mit kezdeni a „Háry János” effektussal. S már-már ez az ellenérzés olykor gonoszsággal is párosul.  Nem vagyok rá büszke, igyekszem ellene tenni is, néha azonban nem sok sikerrel.

 A minap megint csak a telephelyen töltöttük a hétvégét.  Szombaton reggel – kora délelőtt értünk be. Egész éjszakai vezetés után „kellemesen” elcsigázva.  A szombat hátralévő része eltelt, ahogyan eltelt. Csendesen.

Vasárnap bejött egy barátunk is. Megbeszéltük közösen főzünk, elbeszélgetünk, szigorúan munkamentesen töltjük el a napot.  Ment is minden szépen a maga rendjén. Az étteremben több kis csoport volt. Az egyik sarokban Szerbek „bandáztak”, a másikban mi, a harmadikban egy másik apró magyar csoport. Néha-néha váltottunk pár szót egymással. Komolyabban nem folytunk bele egymás társaságába. Mi egy pohár bortól nem igen iszunk többet. A többi társaságnál bővebben öntöttek  magukba alkoholt, mint azt jómagam elviselni képes vagyok. Gyorsan hozzá is teszem, most senki sem volt részeg. Vasárnap már a nagyivók is lecsendesednek, hisz hétfő hajnalban indulnak az autók. Az „ereszd el a hajam buli”, akár a telephelyen, akár a parkolókban, hoffokban péntek, vagy szombat este fordul elő, amikor nem kell másnap útra kelni.

Térjünk vissza a saját gonoszságomhoz. Már majdnem kész voltunk az ebédel, mikor megláttuk az udvaron sétálni az egyik kollégát, jött az étterem felé.  Mivel a mi környékünkről való, többször találkoztunk már, picit jobban ismerjük, mint a többit.  Oda jött hozzánk.  Engem kivert a veríték. Ugyan is nem kedvelem. Nagyon nem. Véleményem szerint Ő is a „Háry Jánosok” közé tartozik, sőt… Az a gondom vele, még azt sem hiszem el, amit kérdez. Nyilván van olyan dolog, ami valós az elbeszélései között, de nekem nincs türelmem kiszűrni a meséi közül. Nincs türelmem a világ legjobb sofőrje sztorit végighallgatni, az sem igazán érdekel, hogy Zalaegerszeg második embere mit mesélt neki a cég ügyeivel kapcsolatban. Vagy éppenséggel mennyire és miért "bunkózik" vele a diszpécsere, vagy éppen a le-felrakónál az éppen aktuális ember. (Hozzáteszem, eddig elvétve tapasztaltam a le-fel rakón a modortalanságot, a diszpécserünkkel meg teljesen korrekt módon tudunk dolgozni.) A párom jóval toleránsabb vele, mint én. Beszélgettek, jöttek a mesék. Elmesélte, most éppen kifogyott a gázpalackja.  „Annyira nem vészes, mert van kajám, ha haza megyek meg lesz töltve.”  - Bennem felmerült a gondolat bármennyire is nem kedvelem egy tányér friss ételre meg lehetne hívni, de mégsem vetettem fel.  Annyira nem is akartam, meg nem is csak a mi ételünk volt, a barátunkkal közösen raktuk össze a hozzávalókat. - Közben a párom a salátát készítette.  Mikor a zöldségek össze lettek forgatva a dresszinggel, a párom megkóstolta, és félretette.  A vendégünk azzal a lendülettel nyúlt is bele a salátába koszos kézzel „én is megkóstolom” felkiáltással. Nálam ez eléggé kiverte a biztosítékot. Igaz még ekkor sem szóltam egy szót sem.  Csak néztem, és mérges voltam. Miért nem várja, meg míg megkínálja meg az ember? Vagy miért nem kérdezi meg? Vagy egyáltalán miért koszos kézzel nyúl bele a másik ételébe? Persze ez csak nekem tűnt fel. Pár perc múlva tovább állt, mondván neki még pakolnia kell az autójában.  Nem tartóztattuk, én meg pláne nem.

Kész lett az ebédünk-leültünk enni. Volt mindenből bőséggel. A párom felvetette hívjuk meg Gerzson is, neki is jut egy tányér étel. Legyen, jöjjön. Szóltak a fiúk neki, hogy hozzon egy tányért, meg egy kanalat. Elfogadta, jött is.  Valahol sajnáltam, de mégis olyan gonosznak éreztem magam. Az asztalunkhoz ült, neki is raktam egy tányért forró levest. Evett velünk.  A fiúknak adtam egy-egy szalvétát, de Gerzsont kihagytam, igaz ezen nem akadt fenn, kiszolgálta magát kérdés nélkül. Erre viszont már volt egy epés megjegyzésem.  Aztán az ebéd végeztével összeszedtem a mosatlant, de az övét nem.  Egyszerűen nem akartam az Ő tányérját is elmosni.  Miután a mosogatásból visszatértem, Gerzson elköszönt, elment. Sokat olvasott az arcomról.  Egyáltalán nem bántam, sőt… Na, ez volt az a pillanat, amikor a párom megjegyezte:  „Leesett volna a kezedről a gyűrű, ha az övét is elmosogattad volna? Én sem kedvelem annyira, de mégis csak egy ember Ő is.”

 Ez igaz! Undok, sőt mi több gonosz voltam ezzel az emberrel.  Próbálok én ellene tenni, de mikor a közelemben van, és hallgatni vagyok kénytelen az öntelt, beképzelt valótlan meséit, egyszerűen olyan gonoszság jön elő belőlem, amit csak nagyon ritkán érzek. 

Az nem érdekel, Gerzson mit gondol rólam.  Már túl vagyok azon, hogy mindig mindenkinek meg akarjak felelni.  Sajnos nem tudok minden embert szeretni, de még elfogadni sem. Talán már az emberekhez való türelmem is  megfogyatkozott. Persze van sok embert szeretek. Itt vagy például Te is.  Tudod, mennyire becsüllek. Itt van a Sógornőm, talán nem is tudja, de tényleg szeretem. Jó fej, ha együtt vagyunk, a rekeszizmaim, garantáltan próbára vannak téve Nyilván nem csak ezért. Ott van a sógorom, többek között, szeretem benne, amilyen „gyerekbolond”. Őt is megcsapdosta már rendesen az élet, de még mindig talpon van. Sorolhatnék még jó néhány embert, akit sokra tartok, szeretek…

Most viszont egyedül az bánt, a párom látott gonosznak. Az bánt, hogy Ő csalódott bennem.  Nem tudom valaha látott-e már ilyen kicsinyesnek, és gonosznak.  Persze azt tudja nincs pókerarcom, de gonosznak még nemigen látott. 

Valahol a „Gerzsonokat” is megértem. Nehéz egyedül kinn lenni a vak világban, a szeretteinktől távol. Kell az emberi szó, a barátság. Mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen valaki. Vajon azzal, ha hiteltelenné válik a kollégái, ismerősei előtt attól lesz valaki?

A kamionos eszik

Drága Barátom!

Újabban megint átavanzsálunk a „Bagoly Trans”-hoz. Szinte folyamatosan éjszaka vezetünk. Reggel megérkezünk a lerakóhoz, ki kell venni a 9 órás pihenőt. Lerakunk, megvárjuk az új munkát, átmegyünk a felrakóhoz, felraknak, már megint este és indulunk útnak a kéjes éjbe.  – Csak a kéj hiányzik belőle, átraktuk nappalra  - .  Még az a szerencse, hogy nappal is elég intenzíven tudok aludni, viszonylag kialszom magam. 

Lassan-lassan a menet közbeni evést is  „művészetté” fejlesztem. Az Angolok sem tudnak jobb sonkás tojást sütni, mint én „száguldozás” közben. Mázli, hogy a  kemping palack nehéz, és ennek okán elég stabil,  (mellesleg éreztem, már aki kávét főz menet közben, finom friss kávéillat áradt abból az autóból amit megelőztem.)  Azért nem kell megijedni, Újházy-tyúklevest nem kezdek el főzni az autópályán. Apró lépésekben azt is kitapasztalom, mikor mit érdemes enni ebben a vándorló életmódban, amitől nem nehezedem el, s talán a mozgáshiányos életmód mellet még a súlyomat is tartani tudom. (Egyes szám első személyben írom, de igaz ez a páromra is. Most már legalább  Őrá is rá tudok figyelni.)

Mindenképpen  - már amennyire lehet – törekszem a rendszerességre, talán még jobban odafigyelek  mint otthon.

A reggeli, illetve az ébredés utáni – mert ugye az nem mindig reggel van – kávét most már soha nem iszom meg keksz, vagy valamiféle aprósütemény nélkül, ha nincs időnk rögtön reggelizni, akkor is bírjuk egy darabig energiával.  Szóval a napi első étkezés az lehetőleg mindig tartalmasabb, és persze meleg, ugyan is ki tudja mikor tudunk újból időt szentelni az evésre.  A következő étkezéskor viszont lehetőség szerint ragaszkodom a főtt ételhez.  Igyekszem ezeket a nappali időszakra szorítani. A vacsora az valamiféle hideg kaja.  Az azért meg kell mondjam, a rendszerességet iszonyú nehéz kialakítani, illetve tartani, hisz az egész életmód elég kaotikus.

Pozitív változás a korábbi étrendemhez képest, a rengeteg gyümölcs. Az étkezések között igyekszünk joghurtot, gyümölcsöt enni. Az éjszakai vezetés közben már szinte rítussá vált a gyümölcsfogyasztás.  Gyakran kell éjjel valamit rágcsálni az álmosság ellen. A keksz az nem jó, mert édes és lisztes, ergo hizlal. A csokival és a mogyoróval sem más a helyzet, mármint hizlal.  A gyümölcs féléket, mandarint, narancsot, almát, sárgarépát, (na, jó a répa zöldség, de nyersen is finom, ráadásul még viszonylag olcsó is), nassolni kifejezetten jó hatással van rám.  A tevékenység miatt ébren tart, frissessége miatt nem nehezít el, mind ezek mellett a rost tartalmuk miatt sem elhanyagolhatóak az ülő életmódnál.  Most nem akarom azt mondani, feltaláltam a spanyolviaszt, azt már megtették mások.  Pusztán ez egy sajátos életmód, amihez még a megfelelő táplálkozást is meg kell találnom, úgy, hogy az megvalósítható legyen.  Annál is inkább oda kell figyelni az étrendre, mert még WC-re sem akkor megyek el amikor éppen eszembe jut.

 Van egy alapszabály: „Egy kamionos akkor vásárol amikor lehetősége van, és nem akkor amikor akar.” Ellenkező esetben könnyen alapvető élelmiszer nélkül marad.  Jövünk – megyünk vásárolunk, hol Olaszban, hol Belgában, Franciában. Hol itt, hol ott tudunk vásárolni. Kirajzolódik az is, egyes élelmiszer típusokból milyen nemzetiségűt érdemes megvenni, ami korrekt árban van, de mégis jó a minősége.  Röpke 3 hónap alatt azt tapasztaltam, a teljesség igénye nélkül: Tészta, paradicsom – konzerv, vagy akár sűrített, pesto,  akkor az olasz. A sajt, majonéz, bagett, fékész étel többsége,  az francia. Csokoládé egyértelműen belga (persze a ímmel-ámmal a többit is megeszem :D). Joghurt , az német.  Kenyér, torma, paprika,   friss zöldség az magyar. Virsli, az osztrák.  Tej: német, osztrák, belga. Mustár vagy magyar, vagy francia. Visszatérve a kenyérre az én ízlésem szerint még nagyon finom a belga kenyér, franciában is jó de ott drága. Német, osztrák kenyeret nem annyira szeretem, illetve ami számomra finom, az ott is drága. Az olcsóbb 1 euro körüli kenyerek olyanok, mintha vizes fűrészport eszegetnénk. 2 euro körül azért már egész jót lehet venni, viszont van 3,5 – 4, sőt 5 euro-s kenyerek, azok nem tudom, mit tudnak. Átszámolva elég drágának ítélem meg. Idekinn az otthon ismert göbös túrót nem találtam még, van hozzá hasonló ízű tejtermék,  az állaga olyan, mint a krémtúróé, csak savanyú. Szóval, ha idekinn túrós csuszát akarok enni, akkor otthonról hozok túrót hozzá. A minap Belgiumban vásároltunk  Németben gyártott tormát, amit véleményem szerint tuti Magyar tormából csináltak, vagy teljes egészében otthon gyártották le, csak német címkével, mert teljesen olyan volt az íze, állaga, mint az otthoni létavértesi tormának…..