ADR

Drága Barátom!

A hétvégén okosodtunk. Kaptunk egy sms-t a vezénylőnktől, ADR tanfolyam lesz, lehet rá jelentkezni, le voltak írva a feltételek pro és kontra.  A végére ugyan oda volt írva az „ADR igazolvány megszerzése erősen ajánlott.” Mit volt mit tenni, annak ellenére, hogy részint nem kötelező, részint nem nagyon szeretnénk veszélyes árut hurcibálni a nagyvilágban, úgy gondoltuk jól felfogott érdekünk ezt megcsinálni. 

Most nem arról van szó,  éjjel nappal, csak is kizárólag veszélyes áruval fogunk rohangálni, hanem esetenként  lehetnek ilyen fuvarok is, amit el kell vinni.  Tegyük, fel elvégzünk egy feladatot, aztán ott állunk üresen az üveghegy túloldalán a 3. sorban, munkára várva. Van egy veszélyesnek minősített küldeménydarabos áru, (lehet az akár egy rakomány parfüm is), azt már lesz jogosítványunk elvinni. Ergo, az időnket nem pocsékoljuk el a felesleges várakozással. 

Pénteken rendben beértünk a telephelyre, elintéztük a papírmunkákat.  Délután négy órakor bevonultunk a terembe másik 24 kollégával együtt. Megtörtént a beazonosítás, (egyedül voltam nő a társaságban).  Aztán megjött az előadó is, aki a ADR tudományából némi ismeretet szeretett volna nekünk átadni.

A megjelenése elég érdekes volt. Ott kezdődött, rágózott. Engem a hideg kiráz, ha egy ember, elvileg nekem beszél, és közben rágózik. Kimerem, jelenti életemben nem vettem részt ennyire halálosan unalmas előadáson.

A „tanár úr” abszolút kizárta a társaságot az előadásából. Folyton le-feljárkált, becsukott szemmel, néha félig kinyitotta, s úgy nézett ki, mint akinek felakadt a szeme, és csak mondta a mondókáját. Néha ránk nézett, feltett 1-1 „költői kérdést”, amit tulajdonképpen meg is válaszolt és mondta tovább a litániát.

Szorgalmasan jegyzeteltem, mivel megkért, mint egy szem hölgyet a társaságban, (nem mintha kérés nélkül nem tettem volna meg) a nyomatékosított mondatait írjam, mivel valószínűsíthető azokból lesznek a tesztkérdések. Mint „jó tanuló” (alapban is elég lelkiismeretes vagyok) jegyzeteltem, forgattam a könyvem. Tulajdonképpen engem érdekelt is, még is csak egy új tudás ami hasznos.

Az egyik szünetben megkérdeztem:

-        -  Régóta tanít?

-       -   Sajnos igen, már nagyon régen!

-       -   Unja is már!? – Ezt félig kijelentettem, félig kérdeztem

-       -   Igen, már nagyon.

Nos ezzel a információval birtokomban hallgattam tovább, és próbáltam továbbra is „megerőszakolni” magam,  hogy a figyelmem ne kalandozzon. Este nyolcig tágította ismereteinket. Másnap reggel 8-kor folytatódott az irdatlan unalmas előadás délután 4-ig. Közben 1 órás ebédszünettel. Vasárnap délután volt a vizsga. Alap esetben,  ha az ember végig figyelt, esetleg jegyzetelt is, akkor sikerrel lehetett abszolválni a számonkérést.

Mindezek mellett számomra nagyon fárasztó volt. Nem csak az unalmas előadás miatt, hanem a kollégáim miatt is. Volt 3-4 hangadó. Jöttek a sületlenségek. A történetek, a háborgások. A témához nem fűződő szócséplés, ami a hasznos időt vette el. Miért így, van? Miért úgy van? Miért kell ezt így-úgy – amúgy csinálni? Magyarországon, ez nem így van, hanem máshogy…. No meg a mindenki „köcsög”.

A páromra való tekintettel eléggé visszafogtam magam, egy darabig bírtam is. Aztán egy alkalommal, mikor megint a sok értelmetlen szószaporítás következett, már szóltam, „Szerintem haladjunk.” Az előadó talán egy picit megkönnyebbülten folytatta tovább az anyagot.

Nem értem, de komolyan nem: 

• Van egy lehetőség, meg lehet egy vizsgát csinálni, amit, ha saját zsebből fizet az ember 70-80 ezer Ft, plusz még a munkából is kiesik, mert otthon kell maradni, fizetés kiesés….stb. Kifizették a tandíjat, kaptunk szombatra ebédet, nem estünk ki a munkából, hétvége mint máskor most is fizetve lett.
•  El lehet ezt a lehetőséget utasítani, aztán a vezénylővel lehet egyezkedni a továbbiakról.
• Ausztriában kellet vizsgázni, az osztrák törvényeknek, szabályoknak megfelelően, ha ezt       Magyarországon csináljuk, akkor az otthoni szabályozásnak megfelelően kellett volna megtenni. 

      Mi ezen olyan bonyolult?

Hangsúlyozom nekem sem volt álmaim netovábbja, az ADR, a veszélyes áruval foglalkozás. Amennyiben ez lett a feladat ezt kell csinálni, ha nem tetszik akkor lehet alkudozni, vagy el lehet menni máshová.  

Számtalanszor hallom, hogy itt vagy ott mennyivel jobb, több a pénz, többet lehet otthon lenni…. stb.  Akkor kérdem én, az elégedetlenkedő mi a bú-bánatért dolgozik még itt, miért nem megy el oda ahol jobb? 

A másik kedvencem amikor a kolléga "megmondja a tutit" a vezénylőnek, fuvarszervezőnek, „magyar hangnak”. Egészen addig így van, míg a kolléga csak kollégái körében van, amint személyesen kell az illetékessel megbeszélni valamit akkor valahogy ez a „majd meg mondom én neki a frankót” stílus elszáll, akkor már éppen, hogy csak a  küszöb alól mondja a kérését.  Van persze egy szűk réteg aki tényleg nagy hanggal, elég modortalanul nyilvánul meg, de az nem is sokáig marad: vagy önszántából megy, - olyan helyzet teremtődik körülötte amit nem bír sokáig-, vagy mondják neki, hogy máshol jobb lenne neki. 

Te is tudod milyen alkalmazottnak lenni. Alkalmazkodni kell, ha az embernek meg mondják, mit csináljon. Ezt a kiszolgáltatottság fokozódik akkor, ha kinn vagyunk a nagyvilágban. Segítségre, támogatásra gyakorlatilag nem számíthat az ember. Van választásunk, amennyiben gondunk van, azt el lehet mondani, finoman, cizellált formában. Vagy meghallgatásra talál, vagy nem. (Inkább az utóbbi.) Tehetjük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, ameddig bírjuk, ameddig úgy érezzük „ez még belefér”. Vagy el lehet menni, mást keresni. 

Nekünk talán még szerencsénk van. Különösebb problémánk (még) nem volt annak, ellenére, hogy néha a hajam az égnek áll, az eszetlenségtől…… Talán azért is hagynak bennünket békén, mert úgy mondd velünk „nem történik semmi.” Jövünk-megyünk, lerakunk-felrakunk, elvisszük az árut sértetlenül „A” pontból a „B” pontba. Aztán kezdődik, előröl az egész. Javarészt időben odaérünk, ahová kell, ha valami miatt késedelembe esnénk, akkor jelezzük, megírjuk az okát is…stb.  Amolyan csendes hangyaként gurulunk.  (Csak így legyen addig, míg a céljaink következő fokára nem érünk….)

Néha azért elgondolkodom, milyen kegyetlen ez a modern kori rabszolgatartó társadalom, és még……, most itt abba is hagyom az elmélkedést, míg be nem forgatom magam…..