Búcsú

Drága Barátom!

Nincs mit tenni, egyszer mindenkinek letelik az ideje. Ne lenne olyan fájdalmas elköszönni attól, akit szeret az ember!

Vasárnap késő este van már!  Rohanok vissza a klinikára, fél 10-is elmúlt már. Talán még beengednek látogatóba. Jó lenne, mert hajnalban utazunk vissza.

-       -   Nővérke, ne haragudjon 213-as szobában ... Lajos bácsihoz jöttem. Sajnos nem értem be hamarabb. Meglátogathatom még?
-          Jöjjön, megmutatom hol van, az előbb még kint ücsörgött, hátha nem alszik még.

Kanyargós folyosón haladunk a szobája felé. Benézek az ajtón, szunyókál. Leülök mellé, megsimogatom a karját. Kinyitotta a szemét.

-          Kicsit elszundítottam.
-          Üdvözlöm Lajos bácsi! Mit tetszik itt keresni?
-          Jaj, Éva kedves, ide kerültem. Éva kedves hát maga az, kis gazdaasszonyom tényleg maga az? Eljött? Jól imádkoztam, Istenem jól imádkoztam.
-          Igen Lajos bácsi én vagyok. Most tudtam jönni.
-          Rosszul lettem, és bekerültem. Kedden, nem pénteken, már nem is tudom melyik nap, csak rosszul lettem. Azt mondták sokat kell ennem és innom.
-          Igen, tudom mi történt Erzsikével beszéltem, mesélte.
-          Úgy örülök, hogy eljött – kezei közé fogja a kezem.  Nem hiába imádkoztam. Úgy érzem, már nem sokáig leszek itt. Ott a kert én meg itt vagyok, vajon hogy nézhet ki?
-          Lali biztosan rendben tartja, nem lesz gond. Csak erősödjön meg Lajos bácsi ez a fontos, aztán letetszik ellenőrizni Lali milyen munkát végzett.
-          Fél éve, hogy itt hagyott bennünket, azóta nagyon sokat romlott az állapotom. Tudja Éva kedves. Minden nap mikor felébredek és az édesanyám képére nézek, mindig Éva kedves jut eszembe – mesélni kezdi a mindennapjait, kicsit összefüggéstelenül. – Úgy csapongnak a gondolataim, olyan rosszul beszélek. – Sír…
-          Nem baj Lajos bácsi, értem én így is, nyugodjon meg Lajos még rendbe jön, csak enni kell.
-          Olyan rosszul alszok, hosszú az éjszaka, csak nézelődök, nem jön az álom, nem tudok aludni, az éjszaka meg hosszú.

A szomszéd ágyról mogorván odaszól a beteg (kicsit joggal, hisz késő van már) – Halkabban nem lehetne!

-         Most már nem szeretem ezt az ember – s fejével durcásan feléje int.
-          Lajos bácsi már nagyon késő van. Lassan nekem is mennem kell, a fiam vár odakinn.
-          Mikor mennek vissza Éva kedves?
-          Hajnal 3-kor indulunk, két hét múlva hétvégén jövünk haza ismét.
-          Szeretném még látni, de olyan érzésem van, hogy már nem fogom többet.  Már nem.
-          Most feküdjön le Lajos bácsi. – Betakargattam - Minden jót Lajos bácsi. Két hét múlva jövök, illetve a Halastóra szeretnék menni!

Mosolyog! Csontos, eldolgozott kezét emeli, integet. A mosolya mögött, fájdalom, öröm, és a búcsú.

Kedden olvasom a leveleim a volt kolléganőm, barátnőm ír: „Lajos bácsinak nagy kiterjedésű agyvérzése volt, intenzíven fekszik. A gépek tartják életben. Várjuk a fejleményeket.”

Minden nap hírekre várva ébredek. Csend van. Aztán megjött az újabb levél. „Lajos Bácsi elment. Már nem tért magához.” A felesége után másfél évvel Ő is elment. Lerakta a terheit.

Különös epizód az életemben. Eszembe jut, a mértani pontossággal megművelt kertje. (Az első hóvirág megjelenésétől kezdve egészen az őszi krizantémig folyamatosan volt valamilyen nyíló virág a kertjében.)   80 évesen tanult meg háztartást vezetni, - lesett Ilike néni a lábáról, már nem tudta ellátni a háztartási munkákat – a főzésen kívül mindent Lajos bácsi vett a kezébe. Ekkortájt kerültem munkám révén hozzájuk. 4 évig szinte minden nap „vendégük” voltam. Először csak Ilike nénit kellett gondozni, aztán ha már ott voltam Lajos bácsinak is elkelt a segítség. Ilike néni elhunyta után már csak Lajos bácsihoz mentem. Minden nap teljes kávéval vagy kakaóval várt. Sokat beszélgettünk.

Mikor legelső alkalommal készültem hozzájuk, a  fia, a „Lali fiam” felkészített: „Az apám nagyon hallgatag ember, ne csodálkozz, ha keveset fog hozzád beszélni.”

Valóban nem volt szószátyár, de nekem nem tűnt szótlannak sem. Talán azért sem, mert én is elég hallgatag vagyok. Az első pillanattól kedves volt velem. Eleinte, én megjelentem náluk, Lajos bácsi eltűnt a kertben. Aztán nem kellett sok idő, már nem tűnt el, sőt. Már várta az időt, mikor érkezem. Elkezdett sokat beszélni. Elmesélte a gyerek korát, a háborút, az 56-os éveket, a munkáját a nyomdában és megannyi történetet. Beszélt, sokat beszélt.  Voltak történetek, amiket többször is hallottam,  mindig úgy figyeltem, mintha akkor hallanám először. Gyakran kertészkedtünk is, pedig ez már nem igazán tartozott bele a munkakörömbe, de örömmel tettem.

Az egyik alkalommal épp a másnapi vásárlást beszéltük és volt egy elszólása:

-        Éva kedves, ha holnap hazajön…. – amit kimondta rádöbbent, én oda nem hazamegyek, nekem más az otthonom,  elmosolyodott s folytatta – mit is beszélek, ha holnap jön Éva kedves, akkor kellene a boltból hozni……

Jött a változás az én életemben is. Változott a munkám. Saját kulcsom volt a kapuhoz. Vissza szerettem volna neki adni, de megkért, legyen nálam, ha esetleg úgy gondolom, szívesen meglátogatnám, akkor tudjak bemenni. Igyekeztem benézni hozzá, amikor csak tehettem. Mindig örült. Ki sem fogyott a szóból. Csak beszélt, és beszélt. Most már nem beszél, hallgat….. elment…..